Európa és a kereszt jele

Érdekes és jelentős döntést hozott a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága november elején a Lautsi kontra Olaszország ügyben. Az ügy előzményeként egy ateista olasz házaspár tett panaszt az olasz bíróságok előtt, mert gyermekeik olyan – állami – iskolában voltak kénytelenek tanulni, amelynek tantermeiben – mint máshol is, Olaszország-szerte – kifüggesztették a falra a katolikus egyház legfőbb jelképét, a keresztet. Az olasz bíróságok elutasították a panaszt, amelynek azonban a strasbourgi bíróság helyt adott, és úgy döntött, az olasz állam megsértette a panaszos gyermekeinek szabad (szülei által meghatározott) tanuláshoz, illetve vallásszabadsághoz fűződő jogát.
A tanulás joga magában foglalja azt is, hogy aki tanít, ne kényszerítse semmilyen értékrend elfogadására tanulóját. A vallásszabadság egyben a meggyőződés hiányának szabadsága is. Mindez érthető, a döntés tehát jogi érvekkel megtámasztható, mégis felmerülhetnek kételyek vele kapcsolatban.
Az ítélet persze nem „Európa” döntéshozóinak véleményét tükrözi, „csupán” hét – mégoly jól felkészült, kiművelt – európai polgár, köztük egy magyar döntött így. Még fellebbezni is lehet ellene, másodfokon tehát akár meg is változtatható. Mégis, már így, jelen helyzetben is súlyos kérdéseket vet fel.
Mit jelent a kereszt? Nem azt, hogy értékét, az általa szimbolizált világnézetet mindenkinek el kell fogadnia. A kereszt egyik értelmezése, olvasata azonban mindenki számára kötelezően elfogadandó: Európa, és benne Olaszország múltját, történetét, kultúráját, végső soron létét jelképezi.
Hasonló vitát már lefolytattunk néhány éve az európai alkotmány elhíresült preambulumvitájánál: akkor az EU valamiféle rosszul felfogott semlegességre alapozva végül nem vette be a (később elutasított, majd most, a lisszaboni szerződés formájában újjáéledt) szövegbe a kereszténységre való – igen enyhe – utalást. Érdemes e témához elolvasni – az egyébiránt zsidó származású – Joseph Weiler könyvét (Keresztény Európa. Budapest, Szent István Társulat, 2006). A szerző abban értetlenkedését fejezi ki, amiért Európa nem vállalja fel önmagát: Európát ugyanis a görög demokrácián és a római jogon túl elsősorban a Golgota dombján hozott áldozat tette azzá, ami (természetesen sok egyéb tényező mellett, mint például az emberi jogok tiszteletét általánosan elfogadtató felvilágosodás). Ez nem ízlés vagy világnézet kérdése, hanem szikár tény. Ennek elutasítása pedig súlyos identitászavarról árulkodik.
Érdekes, hogy míg a strasbourgi testület a Vajnai kontra Magyarország ügyben tavaly elsősorban arra hivatkozva tekintette megengedhetetlennek a vörös csillag nyilvános használatának teljes és kategorikus tiltását, hogy az többértelmű jelkép, tehát kitűzése nem feltétlenül jelent a diktatúrával való azonosulást, addig a kereszt többértelműségét nem vette fontolóra (egyébként a Vajnai-ügyet eldöntő hét bíróból hat jelen ügyben is a tanács tagja volt).
Nem szeretnék demagóg lenni: a döntésből nem következik a teljes tilalom, tehát aki akarja, tisztelheti továbbra is a keresztet. Magániskolák a jövőben is kihelyezhetik majd falaikra – igazság szerint még Olaszországot sem tudják levételére kényszeríteni. Szintén csúsztatás lenne azt mondani, hogy míg a bíróság tavaly „befogadta” a vörös csillagot, most „elutasította” a keresztet. Erről nincsen szó, a döntés – hasonlóan a tavalyihoz – nem általános érvényű, és látszólag értéksemleges. De az állami semlegesség doktrínájának veszélyes továbbgondolása (eltorzítása) igenis következhet e döntésből. A semlegesség alkotmányjogi elve értelmében az állam nem választhat a rendelkezésre álló világnézetek, értékfelfogások között, azokat egyenrangúnak kell tekintenie, tehát semmilyen formában nem juttathatja kedvezőbb pozícióba egyiket a másiknál, de a semlegesség elve csak addig tartható, amíg azt biztosítja, hogy mindenki szabadon választhat a rendelkezésre álló felfogások közül. Az állam nem kényszeríthet senkit döntése meghozatalakor, de nem is lehet teljesen független, és az elv nem is vár el tőle közömbösséget. Az egyén nem vákuumba születik bele, az őt körülvevő kulturális közeg biztosítja számára az értékválasztás lehetőségét – az államnak pedig kötelessége, hogy azt az alternatívát, amelyik a saját polgáraira jellemző értékeket vonultatja fel, nevezetesen a nemzeti, és azzal összefüggésben az európai kultúrát (amelyek egyik jelképe a kereszt), az egyéb választási lehetőségekhez képest hangsúlyosabban támogassa. Az állam tehát ennek megfelelően dönthet az iskolai oktatás tartalmáról, a kulturális intézmények központi finanszírozásáról, a nemzeti ünnepek meghatározásáról, mi több, a templomok állami pénzből való renoválásáról is. Eközben megőrzi alkotmányjogi értelemben vett semlegességét, ugyanakkor felfedi polgárai előtt saját értékpreferenciáit, sőt biztatja őket azok elfogadására. Mindezek alapján a semlegesség abszolút értelemben nem is valósítható meg, mert az az együttélés kereteinek megszűntét, és így az állam önfeladását jelentené.
Érdekes fejlemény az is, hogy miközben Európa új, egyre nagyobb számban érkező lakosai jobbára ragaszkodnak vallásukhoz, meggyőződésükhöz, és a különböző civilizációk együttélésében mutatkozó harmónia hiányának több alkalommal tragikus következményei is voltak, Európa időnként mintha önként lemondana saját gyökereinek tiszteletéről. Nem arról van szó, hogy ideális esetben minden európai polgárnak katolikusnak vagy legalábbis kereszténynek kellene lennie, de a kereszténységre (is) alapozott európai kultúrát legalábbis magáénak kellene vallania. A gyökérzettől való – tudattalan vagy tudatos, például bírósági döntések által elősegített – elszakadás védtelenné, sőt identitászavarossá tehet minket. A korban, amikor Európa hosszú távú jövője is eldőlhet, ez adhat okot némi aggodalomra.

A szerző jogász, egyetemi oktató
(Pázmány Péter Katolikus Egyetem)