Fekete tulipán

Több évtizede Hollandiában élő barátom, aki általában még villámpostát küldeni is lusta, töltőtollal írott levélben értesít arról, hogy tudomására jutott, miszerint Haarlemben egy ismert tulipánnepper az elmúlt hetekben irdatlan összeget – harmincezer eurót – fizetett egy marék tulipánhagymáért, melyet egy krasznai magyar ember szállított neki. A virágspekuláns azóta eltűnt, a krasznai férfi – pontosabban nem tudni, férfi-e vagy nő, de valamiért azt gondolja, hogy ilyen üzletet nem üt nyélbe magányos nő – vagy vele tartott, vagy hazautazott. „A haarlemi és amszterdami virágosok azóta is meg vannak zavarosodva – írja egykori barátom, és levelét a következő kéréssel zárja. – Jól emlékezem, ugye? Te sokat tekergel Erdélyben. Tudsz valamit Krasznáról? Írd meg, bármit tudsz meg róla. Főleg régi kertekről. Ha kell, repülök én, bár értelmét nem látom, mert az itteni virágosok, hiéna mind!, rég elküldték turistának bemutatkozó spionjaikat, hogy kiszimatolják. Számítok rád, Drága Barátom.”
Az én gyerekkori haverom tagadhatatlanul gyanús pali: hol milliárdosként tűnik fel, aki, mint egy arab olajsejk, ezüstszínű Rolls-Royce-on gördül a Kempinski elé, hol meg levegőben, olcsó, fapados gépen érkezik. Csapnivaló levélíró, hónapokon át nem jelentkezik, ha én kérdezek valamit, füle botját sem mozdítja, de ha Pest-Budáról van szüksége információra, nyomban megtalál. Most is vitathatatlanul számítás szülte a baráti levelet, de ez csak kíváncsibbá tett. Sok ezer euró? Tulipánok? Ráadásul éppen Krasznáról? Mi lehet e mögött? Tizenöt éve, amikor az angol királyi kertészeti társaság Christopher Brickell által összeállított dísznövény-enciklopédiájának hozzá nem értő magyar főszerkesztőjeként rontottam a levegőt, az azóta barátommá lett Kósa Géza, a vácrátóti botanikus kert igazgatója, valamint Priszter Szaniszló, a hagymás és gumós növények világszerte ismert szaktekintélye a botanika sok titkába avatott be. Mit tudtam én annak előtte mondjuk a vérmézgás sárkányfáról? Vagy arról, hogy a föld összes virága közül a tulipánnak van a legtöbb változata? Már az elnevezéseik is mesébe illők: éj királynője, smaragd, Aphrodité, Diána, nagyvezír, admirális, alkirály, bús herceg, királyok királya, kék gyöngy, Maja, álomhajó. Mit tudtam én arról, hogy Németalföldön valaha létezett tulipánmánia? Azzal sem voltam tisztában, hogy a hajdanán Örményország és Perzsia titkos kertjeiben szigorúan őrzött növény nem is olyan régen, legfeljebb négyszázötven éve tűnt fel Európában, és hogy a virág egyik első leírója magyarországi ember, a konstantinápolyi követjáró Rubigally Pál volt, aki 1542-ben egy magánlevelében tudósít azokról a tulipánokról, melyeknek hagymáit ő maga csempészte haza Sztambulból, s amelyeket az eperjesi Thurzó-palota kertjében szirmaikat kibontva is megcsodálhatott. Nem kis dolog, barátaim: lehetséges, hogy a keresztény Európa első saját nevelésű tulipánjai voltak azok?
Határidős munkák szorítottak, mégis, hogy szem előtt legyen, mágnessel a hűtőszekrény ajtajára csíptettem a levelet, aztán annyira evett a fene a kíváncsiságtól, hogy mégsem bírtam magammal, rászántam pár órát, utánanéztem ennek-annak. A tulipánt 1561-ben De Hortis Germaniae című munkájában a svájci Conrad Gesner írta le először tudományosan, egy hajóleltár szerint pedig Antwerpen kikötőjében már a következő esztendőben a móló kövezetére zöttyentették az első hagymával teli ládát. Isztambulban akkoriban úgy kényeztették a nőiség jelképének tartott virágot, hogy a Libanon hegyeiből öszvérháton szállított talajba ültették hagymáit, abba a tápláló humuszba, mely a cédrusok ezredéven át egymásra hullott leveleiből támadt. Hogy melyek voltak a leghíresebb fajták? Például a csokoládészín Morea, a püspöklila Pénelopé Cruz, a haragosvörös Napoli – utóbbi színe azoknak a velenceieknek a vérét idézi, akik elhullottak a város falai alatt. Legpompásabb a hófehér Kermandzsahán volt, melyet a legenda szerint Tibetből, a dalai láma kertjéből orzott szultánja óhajára az életét kockáztató tolvaj. Európában kísérleteztek vele: a franciaországi Grasse-ban disznózsírba áztatták a szirmait, hogy azután diszkrét, nemes illatú, ám méregdrága parfümöt desztilláljanak belőle. Angliában ették: olívaolajjal, alma- és borecettel salátát készítettek belőle – csakis a leggazdagabbak számára. Sváb és bajor földön nyersen, porcukorral meghintve, desszertként szolgálták fel a tehetős ínyenceknek. Gyógyszerként is alkalmazták szájszag, kólika és felfúvódás ellen. Lassan azért Európában is a helyére, vagyis a kertekbe került a „Kelet ajándéka”, az „átszellemült ábrándozás” virága. Legnagyobb sikerét – az 1600-as évek elején – Németalföldön érte el. Az akkori idők, a tulpenwoede, a tulipánmánia évtizedeinek legragyogóbb tulipánistensége a Semper Augustus volt, melyet korabeli festmények alapján Herbert így ír le: „A szirmok romlatlanul fehérek, rubinszínű, lángnyelvekre emlékeztető erecskék futnak végig rajtuk hosszában, a kehely mélye kék, mint a derűs ég.” Az értéke? 1620 körül úgy ötezer holland forint lehetett. Hogy az mit ért? Emeletes városi házat vehettél rajta nagy kerttel a város szívében. Egy közel sem ilyen értékes fajta, az alkirály hagymájáért ugyanakkor ezer font túróval, négy hordó érett sörrel, két hordó borral, tizenkét kövér birkával, nyolc disznóval, négy hízott ökörrel, négy szekér rozszsal és két szekér búzával fizetett a tulipánmániában szenvedő vevő. És még az sem lehetetlen, hogy a hollandust nem is a szenvedély, hanem a jó üzlet reménye hajtotta: joggal remélte ugyanis, hogy néhány hét múlva még így is haszonnal adhat túl a szerzeményén.
Enni és mosdani sem volt időm, hajtott a tatár, nagylélegzetű, nehéz munkát kellett leadnom, mégis annyira fúrta az oldalamat, hogy mi lehet a gyanús, sok ezer eurós história hátterében, hogy még aznap éjjel rövid emilt küldtem Krasznára anyai ági rokonaimnak. „Nyert valaki a faluban a lottón? Örökölt valaki tengerentúlinak mondott fölmenői után? Meggazdagodott bárki bárhogy az elmúlt napokban? Járnak felétek mostanság belga, francia vagy holland turisták? Mit tudtok a tulipánhagymákról? Nyílik Krasznán a kertekben tulipán? Egyáltalán: miféle virágoskertek vannak vagy voltak a faluban?” Legnagyobb meglepetésemre már másnap reggel befutottak a válaszok. Anyám idős nővére telefonon hívott: „Te is megkergültél, fiam? – kérdezte köszönés helyett, és a hangja indignálódottan zörgött a kagylóban. – Itt mindenkinek a gatyájába csúszott az esze. Pár napja külföldiek jöttek. Autósok. Nem érdekelte azokat semmi. Templom, állatvásár, bivalytej, szilvapálinka. Semmi, csak a tulipán. Ráadásul finnyásak voltak: ez se jó, meg az se. A végén mégis felvásároltak mindent, annyi tulipánhagymát, amennyit csak tudtak, és már itt sem voltak. Csakhogy azóta is jönnek ám az autók! Az egész falu tulipánhagyma után kotoz. De már nincs. Elfogyott. Sanyi bátyád csak azért nem őrült meg, mert sosem volt normális. Tegnap eksztázisban túrta a padlást, hogy hol vannak a régi virághagymák, amiket a sápkóros húga küldött évekkel ezelőtt Hadadból. Nem talált semmit, így aztán egész este föl s alá masírozott a verandán, a fejét ütögette a falba, és azt sóhajtozta: »Marha. Marha. Én marha.« Már a végén nem bírtam hallgatni, kikiáltottam neki: »Ökör maga, nem marha! Ha annyira ácsingózik utána, miért nem megy át hagymát venni Varsolcra vagy Kecelbe?« Felordított – Mária, maga istennő! –, berontott, és megölelt. Ilyen sem fordult elő húsz esztendeje. Hajnalban aztán elrohant, hogy körbejárja a szomszéd falvakat: Csízért, Nagyfalut. Elszánt volt, azt mondta, elzarándokol Badacsonyba is, de estére szerez olyan hagymákat, hogy a hülye hollandus a lába ujját is megnyalja. És te, fiam? Te mikor jössz a hagymákért? Büdöske meg bazsarózsa nem érdekel? Az még van bőven. Ha jössz, el ne felejtsd a rejtvényeimet! Meg a Kincses Kalendáriumot! Hozhatnál friss sósperecet! Mer’ van itt minden, csak semmi sem igazi. Különben a fél falu meggazdagodott. Mindenki pilótajátékot űz, ha tudod, mi az. Nekik legyen mondva. Félnótások. Hozhatsz csokit is. Tudod, egy zsákkal. Aprókat. Sokféle legyen! De hát tudod te! Ahogy szoktad.”
Unokanővérem villámpostán írt: „Anyutól tudom, hogy már beszámolt róla, mi folyik itt. Igazán mondom, megbolondult mindenki. De a kérdéseidre válaszolva. Krasznai kert létezéséről először egy, az 1580-as években íródott levélből értesülünk. Sajnos a levélnek nyoma veszett 1945-ben, amikor a parasztok kirabolták a Wesselényiek hadadi kastélyát, és feldúlták a könyvtárat is. Nagyajtai Cserei Farkas még látta a levelet, mert egy Kazinczyhoz 1830 körül írt levelében említi, idéz is belőle ennyit: »a fülbajos Baldhassar Batthyani« a nagy hírű németalföldi botanikus, »Carlos Clusius« társaságában »tsudálta meg a krasnai tulipa kertet«. A következő irat a kolozsvári levéltárban van: egy keltezetlen, tizenhatodik század végi, kétnyelvű röplap, úgynevezett Türkenschrifttum, mely Craznawarként említi Krasznát, konkrétan pedig azt, hogy a határában egy ritka virágokkal díszlő kertet dúlt fel egy török martalóccsapat. Gondolom, ez ugyanaz a kert lehetett, ahol Batthyány Boldizsár és Carolus Clusius járt korábban. Ennyit tudunk, amatőr helytörténészek, Kraszna régi kertjeiről. Meg hát az 1800-as évek derekán a Cserei Farkas botanikus kertje, ami messze földön híres volt, de igazából azt sem ismerjük. Kazinczy még madárházat, díszhalas tavat látott benne, de Cserei halála után az a kert is elpusztult. Ennyi, öcsém, fuss el véle! Mikor nézel felénk, ahol a madár se jár? Ha jössz, anyunak ne hozz semmit! Van mindene. Csokit főleg ne, úgyis el van hízva.”
Néhány nap múlva magam is megírtam a levelemet, és villámpostán el is küldtem Hollandiába. „Drága Barátom – kezdtem rosszmájúan –, nincs velem szerencséd, mert Krasznát történetesen úgy ismerem, akár a tenyeremet. Ott aztán a világon semmi sincs, ami téged érdekelne. Már nincs. Ugyanis a hagymázas flamand cimboráid kifosztották a települést. Mindent felvásároltak, ami hagymára hasonlít. Nem maradt ott semmi, csak muskátli és szilvapálinka. A fülesedben lehetett valami, mert valóságos hisztéria tört ki. Nagynéném elképedve számolt be arról, hogy a saját kiskertjében éjjel kettőkor, zuhogó esőben, könyékig sáros, öltönyös-nyakkendős »külföldi botanikusokat« fülelt le, akik, mint a vaddisznók, puszta kézzel turkáltak az ágyásban, hogy kikaparják és meglovasítsák a tulipánjait. Megfújták a szomszédban a román pópa hagymáit is, egyetlen éjszaka összedúrták a falu kertjeinek felét. Elő a farbával, Titi! Mi ez az egész?” Májusban küldtem el a levelet, válasz azóta sem érkezett. A telefont nem veszi fel senki, a lakása üres: gyerekkori barátomnak nyoma veszett. Én pedig azóta figyelem a holland tulipántőzsde híreit, hátha egyszer megvilágosodom, hátha feltűnik valami. Valami, ami nem létezik és soha nem is létezett, amiről évszázadok óta álmodnak kalifák, kalmárok és megszállott kertészek.