Karjalai erdők harangja

Van nekem egy szűk szájú, jeges szavú harangom. Így szólhatnék én is Barta Géza egykori nagyari gulyás szavaival, mert nem találok jobb szót ezekre a régi finn dalokra, az én kedves dalaimra. Mert rövidek, „szűk szájúak” ezek a dalok, a Kalevala dallamai, még a mi régi dalainknál is rövidebbek. És elfogulatlan, objektív a hangjuk, „jeges a szavuk”, akárcsak a mi lírai dalainké. Ezt a lakonikus fogalmazást, a kevés szóval, de átütő erővel kifejezett szerelmes gondolatot becsülte régi dalainkban Bartók és Kodály is. Ez az igazi művészet, de ezt nem mindenki tudja élvezni, értékelni, mert nem mindenki éli teljes intenzitással az életét, s így nem is érzékelheti az élet drámai szépségét. Ez csak a szegényeknek adatott meg, a lelki szegényeknek.
Voltaképpen gazdag ez a szegénység, talán a világ legnagyobb gazdagsága. Mindent magába ölel, de szerves egységbe foglalja a folyton változó, ezerarcú világot. Erre csak a szerelem képes, a szegények szerelme, amely éhezi és szomjúhozza az igazságot. A szerelmes legény is igazat mond, mikor ez a szó buggyan ki az ajkán: mindenem! De Bartóknak és Kodálynak is igaza volt, mikor ezt a szót kimondta, megtalálva régi dalainkat.
Megtalálni azt az egyetlenegyet, akiben minden értelmet nyer, akiért érdemes küzdeni, akit nem szabad elhagyni, mert ránk bízta az élet fejedelme, kinek egy árva kislányt, kinek egy árva nép zenei világát jelölve ki.
Nekem is régi szerelmem e szűk szájú, jeges szavú harang, a karjalai erdők hívogató harangja. Minden fűszál más-más virágot nyit ebben az erdőben, minden kis dal egy-egy markáns egyéniség, egy-egy eleven ember tiszta és bátor tekintete. Nem kívánkozik színpadra, de hozzád szól. „Ember az embertelenségben.” Megpróbálom megvillantani előttetek ennek az erdőnek a virágait, megszólaltatni a karjalai erdők dalait. Közömbös fülek ne is hallják, csak aki szereti ezeket a nehezen élő, kevés szavú embereket. Régi és mai, karjalai és suomibeli véreinkét.



Évezredek óta szólt már az ének erdők alján és vizek partján, de nem ügyelt rá más, csupán a „metsän kultainen kuningas”, az erdők aranyos királya. Aztán másféle dalokat kezdtek tanulni a finn lányok és legények a tengermelléki svéd várakban és városokban, s idővel elfeledték a régieket.
De Karjaláig nem hatott el az új dalok hangja. Ott tovább szólt az ősi ének, míg végre a múlt század elején megütötte a fülét egy európai műveltségű embernek, és rabul ejtette a nyíltszívű falusi orvost. Mert varázserejük van a karjalai daloknak. Elias Lönnrot szerelembe esett tőle, a szerelemnél is erősebb szerelembe. Nem tudott betelni a mesélő tündér csókjaival. Ment-ment utána faluról falura, és rótta a betűket, írta a sorokat vég nélkül. Könyvekbe menekítette a feledésre kárhoztatott dalokat.
És megszületett a Kalevala. Anno Domini 1835-ben. Meséi csakhamar meghódították a művelt Európát. Majd minden nyelvre lefordították, és mindenütt lelket vettek hőseinek, a félisteneknek egészen emberi lelkéből. A romantika kora volt ez, és a Kalevala hazatalált benne.
De az énekek zöngéje-zengője nem fogta meg Lönnrot szívét. Pedig – tudjuk – az öreg finnek énekszóval mondták el neki azokat a csodás történeteket, azokat a vidám és bús históriákat. A töméntelen sok melódiából Lönnrot alig jegyzett fel néhányat. Ennek a daloló tündérnek még nem jött el az ideje akkor. […]
De mindennek eljön egyszer az ideje, s most – íme – ennek is megérkezett. Fél évszázad vetése érett be nálam, öt évtizede ízlelgetem, tanulgatom ezeket a dallamokat, mindjobban megszeretve és megismerve saját törvényüket. Néha-néha a tudományos világban is hírt adtam „fölfedezéseimről” – ahogy egyesek minősítették –, de „körül hideg és süket emberek”.
És most mégis itt van, eljött az ideje. Szólít Väinämöinen: „Szólj már te is! Hát ezért daloltam én neked? Vagy mit nem gondolsz, kinek daloltam? Tán a hidegvérű siketeknek? Vagy éppen csak neked? A zene mindenkié, tudod te is!”
Igazad van, öreg cimborám! Hozzád vénültem, s hamarosan itt hagylak. De ha én megnémulok, ki tudja, mikor akad megint híved, bolondod, aki elámul zengő hangodon. Százféleképpen szólt, de mindig szépen s igazán. Megpróbálom hát szerbe-számba venni dalos kedvednek minden kis virágát. És eldicsekedni vele, hogy a mi kertünkben is kihajtott a magja nem is egynek vagy kettőnek, hanem egynéhány tucatnak.

(Részlet Lükő Gábor A Kalevala zenei világa című tanulmányából)