A rendszerváltozás utáni első polgári kormányt az akkori ellenzék gyakran gúnyolta azzal, hogy az nem valós reálpolitikus és „szakértő” kabinet, hanem „csak” egy „történészkormány”. Ennek az alapja az volt, hogy a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt koalíciójából álló, első szabadon választott, 1990 és 1994 között hivatalban lévő magyar kormány tagjai közül többen is a történelemtudomány jeles művelői voltak. Maga a kormányfő, Antall József miniszterelnök (aki elsősorban Eötvös József politikai pályájával és a klasszikus magyar nemzeti liberalizmus hagyományvilágával foglalkozott, orvostörténeti kutatásain és tudományszervező tevékenységén kívül) mellett Jeszenszky Géza külügyminiszter (mint a tizenkilencedik század és a huszadik század fordulójának osztrák–magyar és angol diplomáciai és politikai kapcsolatainak ismerője) és Für Lajos honvédelmi miniszter (akinek Magyarország történeti demográfiája, tizenkilencedik–huszadik századi agrártörténete és a Kárpát-medence modernkori kisebbségtörténete volt a szakterülete) is a történettudomány területéről érkezett a politika világába. S közéjük tartozott Szabad György, az Országgyűlés elnöke is. Noha harminc–harmincöt évvel ezelőtt a liberális és baloldali csoportok a történészt mint szót elsősorban a hozzá nem értő, illetve a múltba révedező illuzionista megfelelőjének tartották, a gyakorlat és az immár történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy a – szó szoros értelmében vett – polgári és demokratikus Magyarország alapjainak lerakásában ezek, a múlt eredményeiből és annak tragikus tanulságaiból okulni képes szakemberek is kivételesen nagy szerepet vállaltak a maguk munkájával.
Szabad György (1924. augusztus 4.–2015. július 3.) az akkor már – Trianon után négy évvel – a Román Királysághoz tartozó Aradon született magyar nemzeti érzelmű és asszimilálódott zsidó család gyermekeként.
1944 októberében a munkaszolgálatról volt kénytelen megszökni, néhány hónappal később pedig a szovjet kényszermunkáról menekült meg hasonló körülmények között. A második világháború utáni években a budapesti egyetemen tanult, s levéltári és mezőgazdasági munkákból élt, majd ezután az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója lett. Előbb adjunktusként, majd egyetemi docensként, végül pedig mint professzor. Kandidátusi értekezésének megvédése után 1969-ben megszerezte a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet.