Reformerek kőbaltával

A bukott miniszterelnök jozefinista reformdühét szavakban felváltotta a szocialisták baloldali útkeresése és az átmeneti kormányfő értéksemleges válságkezelése, mindez azonban csak szemfényvesztő taktikázás. Bajnai Gordon nyájasabb stílusa csak a politika felhőrégiójában teremtett egy kicsit tisztább levegőt a mosdatlan szájú provokátor, Gyurcsány Ferenc után, a kormányzás lényege nem változott, ahogy Székely Tamás vagy Hiller István sem hozott szemléletváltást, az alapokat érintő fordulatot a rábízott területen a romboló elődök, Horváth Ágnes és Magyar Bálint lelépésével. A MÁV tervezett átalakítása, „reformja” körüli legfrissebb hírek pontosan megmutatják, hogyan vezet zsákutcába a mindent eszetlenül felforgató neoliberális igyekezet és a szocialista pártban tovább élő kádári érdekkijáró alkupolitika szövetsége.
Ma már senki sem vitatja, hogy a Kóka János nevéhez köthető első vonalbezárási hullám nem hozott érdemi megtakarítást, nem javított a vasúttársaság nyomorult helyzetén, tehát tökéletesen értelmetlenül gerjesztett feszültséget a társadalomban. (A sínfelszedés verítékes feladatát az állam kiadta társadalmi munkába, hogy a pusztítás visszafordíthatatlan legyen.) Most újabb járatritkításra készül a kormány a vasúti személyszállításban, ami ellen az érdekképviseletek végre biztató egységben léptek fel. A távirati iroda napokkal ezelőtt hírt adott róla, tegnap a kormány közeli Népszabadságban is megjelent, hogy a decemberben leálló vasútvonalakról az MSZP képviselőivel alkudozott a szaktárca, így, ha létezett egyáltalán, az átalakítás szakmai koncepcióját alaposan eltéríthette a politika. Mit ad Isten, az ellenzékiek által képviselt választókörzetekben élők kárára.
Ha ehhez hozzávesszük azt a hírt, hogy a halálra ítélt egyik szakasz felújítására nemrégiben jelentős összeget költöttek, rögtön összeáll a kép a haladó, balliberális reformpolitikáról. Nem egyszeri, véletlen kisiklás történt itt, láttunk már hasonlót korábban is, amikor a kórházi ágyszámok csökkentéséről végül az erős helyi szocialista lobbicsoportok mondták ki a végső szót Molnár Lajos idején, amikor milliárdokért felújított laktanyákat zárt be szinte a munka befejeztével a honvédelmi kormányzat. Ideje volna hát végleg kilépni abból az értelmezési keretből, miszerint Magyarországon a tökéletlen, hibát hibára halmozó, de mégiscsak a modernizáció ügyét képviselő, a fájdalmas, ám a józan belátás szerint szükséges, hosszú távon a közjót szolgáló reformokat szorgalmazó kormányoldal áll szemben maradi, a társadalmat minden értelmes változtatási szándék ellen hergelő ellenzékével.
Fájdalom, amit a szocialisták az úgynevezett SZDSZ hol koalíción belüli, hol külső támogatásával végigvittek, annak nemhogy a modernizációhoz – amely egyébként csak előfeltétele a társadalmi felemelkedésnek, a polgárosodásnak, de messze nem azonos azzal – nincs köze, épp ellenkezőleg: kis túlzással a reformkorig, Széchenyiig visszamenőleg veszi el, vonja vissza nemzedékek közös teljesítményét a vasúti közlekedéstől mondjuk a közművelődés és -oktatás intézményrendszeréig. Mindezt a racionalitás jegyében, de a legcsekélyebb rövid távú költségvetési haszon nélkül. A bukófélben lévő kurzus kulcsfigurái: anti-Podmaniczky a főváros, anti-Klebelsbergek az oktatásügy élén. És a háttérben Bokros Lajos, akit annak idején a nem éppen jobboldali szimpátiájáról ismert nagyszerű költő, Orbán Ottó nevezett kőbaltás miniszternek.
Szimbólumerejű hírt közölt tegnap a Magyar Hírlap is: rozsdásodás miatt igen rossz állapotban van a Lánchíd. Új reformkor? Ugyan már.