A piaci fundamentalizmus bukása
Soros a piaci fundamentalizmust mint olyan nézetet definiálja, amely szerint a globális – és lokális – pénz- és tőkepiacok szabályozása szinte felesleges, avagy minimális szinten tartandó. A nézet hirdetői szerint a piacok képesek arra, hogy a kialakuló válságokat önmaguk kezeljék. Válság akkor alakul ki, ha a keresleti és kínálati viszonyok egyensúlya felborul. A fundamentalisták szerint a piaci folyamatok mindig az egyensúly megteremtése irányába hatnak. Ezért adott áru, szolgáltatás, pénzügyi termék, értékpapír piaci ára a mindenkori keresletet és kínálatot objektíven tükrözi. Az egyensúlyra való törekvés bármilyen válságot sikerrel kezel, hiszen az ideiglenesen felboruló egyensúly magától visszabillen. Ez azt jelenti, hogy árzuhanás esetén egy adott árszinten – ahol azt a piaci résztvevők már érdemesnek látják az általuk alkalmazott értékelések alapján – vevők jelennek meg, és az erősödő kereslet stabilizáló hatása helyreállítja az egyensúlyt.
Soros cáfolja a fentieket. Állítása szerint a pénz- és tőkepiacok története során keletkező válságok egyetlen esetben sem oldódtak meg maguktól, kivétel nélkül mindig állami segítségre, felügyeleti intézkedésre, avagy állami, például központi banki forrás bevonására volt szükség. (Valóban, a nyugat-európai, valamint amerikai piacok esetében, a XVIII–XIX. századtól napjainkig az állítás teljes mértékben igaz. Az ázsiai, például a japán határidős rizspiacokról nincsenek részletes adatok – a szerk.). Az önkorrekcióra való képtelenség oka Soros szerint az, hogy a piacok nem az egyensúly irányába törekednek, hanem éppen ellenkezőleg, a folyamatos egyensúlytalanság, kvázi a káosz irányába tartanak, mert a piaci résztvevők döntéseiket nem valamilyen teljesen objektív, abszolúte igaz, avagy mindenki számára egyértelmű tények, adatok ismeretében hozzák. Értékítéletük torz, hiszen az információk is torzítva érkeznek, és azokat nem valamilyen abszolút mércével szűrik, hanem olyan görbe tükrön át vizsgálják, ami szükségképpen befolyásolja a végeredményt. (Ezt Soros bővebben reflexivitáselméletében fejti ki). A torzításban tevékeny részt vállal a média, amely manapság leginkább szórakoztat, és nem informál, valamint a különböző iparágak, legmarkánsabban az olaj-, bank- és biztosítási érdekeket képviselő lobbik. (Fentieket alátámasztja Jaksity György közelmúltban publikált cikke, amelyben a szerző a válságban leginkább érintett nemzetközi pénzintézetek mérlegeit nemes egyszerűséggel számviteli fantazmagóriáknak titulálja.) De megtaláljuk mindezt George W. Bush 2004-es elnökválasztási kampányában is, ahol Bush kampányfőnöke kijelentette: „Mi nem tanulmányozzuk a tényeket, hanem előállítjuk őket.” George W. Busht egyébként Soros minden idők legkártékonyabb amerikai elnökének tartja.
A fundamentalisták mint a szabad piac mindenhatóságának apostolai folyamatos harcot vívtak az állami ellenőrzés és beavatkozás ellen. A XX. század nyolcvanas évei, Ronald Reagan és Margaret Thatcher hatalomra jutása után úgy tűnt, végleges győzelmet arattak. Ezt közölte a világgal Fukuyama, az ismert jövőkutató, aki szerint a XXI. század elhozta a válság nélküli, folyamatosan fejlődő, növekvő globális szabadpiacot mint egyedül üdvözítő végeredményt. Soros szerint azonban ehelyett létrejött és elburjánzott a származékos pénzpiaci eszközök ellenőrizetlen globális kereskedelme. A származékos eszközök ingatlanpiacra való beszivárgása és az irdatlan, de nem valós likviditás „szuperbuborékot” eredményezett, ami 2007–2008 folyamán kidurrant, magával hozva a pénzügyi struktúrák összeomlását. A Lehman Brothers csődjével paralitikus állapotba kerülő piacokat a végleges felborulásától csupán – ismét – a dollár- és euró-százmilliárdokat a piacokra öntő központi beavatkozás mentette meg.
A válság megoldására tett kísérlet
az Egyesült Államokban
A válság kezelését 2008 őszén a Bush-adminisztráció kezdte meg. Receptjük azon alapult, hogy a végveszélyben lévő pénzintézetek között vannak olyanok, amelyeknek összeomlása a teljes pénzügyi rendszer végét jelentheti, de minden zsigerük tiltakozott ezek államosítása ellen. Ezért elvben „pántlikázott”, valójában azonban szabadon felhasználható, szinte ingyenes és korlátlan mértékű forrás biztosításával lehetőséget adtak nekik, hogy eredményeiket látványosan javíthassák. A bankok a kapott pénzt egyrészt állampapírokba fektették, másrészt óriási részvényvásárlásokba kezdtek, hogy a birtokukban lévő értékpapírvagyon fedezeti értékelését javítsák. Ez eredményezte az elmúlt hónapok tőzsdei áremelkedését. Ugyanakkor nem hiteleztek, tehát a pénz nem áramlott vissza a reálgazdaságba, ott a kormányzati ösztönzéseknek köszönhetően (roncsprémium, házvásárlási hozzájárulás) volt némi élénkülés. Soros szerint a kormány előtt két út volt a válság kezelésére. Az egyik a japán. Az ottani ingatlanbuborék 1991-es kidurranása után a kormány az aktuális amerikai példát alkalmazta. Az eredmény: Japán a mai napig recesszióban van, immár 18 (!) éve. A másik lehetőség a múlt század nyolcvanas éveiben alkalmazott svéd gyakorlat lett volna. Itt államosították a nehéz helyzetbe került bankokat, majd a konszolidált pénzintézeteket újra eladták. Az eredmény: egészséges bankrendszer, növekedés.
Soros állítja: az Obama-adminisztráció által de facto változatlanul folytatott válságkezelési modell újabb buborékok kialakulását hozza magával, és a pénzforrások kimerülésével a piacok ismét zuhannak majd. Ezzel Obama elnök „nagy egyesítési kísérlete” kudarcba fullad, és az Egyesült Államok a válság nagy veszteseként kerül ki a küzdelemből. Ráadásul azzal, hogy az elnök nem változtatott a kezelés módján, a recessziót „saját tulajdonba vette”, a további krízis már az ő nevéhez lesz köthető. Ezen a területen tehát Obama változásra vonatkozó ígérete máris beteljesítetlen marad.
A jövő – nyertesek és vesztesek
Soros kijelentette: a globalizáció a piaci fundamentalisták alkotta modell. A közeljövőben a globális kapitalizmus kontra államkapitalizmus mint fejlődési út áll a világ országai előtt.
A válság legnagyobb vesztese Soros szerint az Egyesült Államok lesz.
Az Egyesült Államok a XX. század kilencvenes éveinek elejére egyedüli gazdasági és politikai szuperhatalommá vált. Politikai dominanciájának a kegyelemdöfést a második iraki háború adta meg. A közvéleményt az olajlobbi érdekében megtévesztő Bush-adminisztráció Amerika nemzetközi tekintélyét tönkretette, amikor Irakot hamis ürüggyel támadta meg. A gazdasági dominanciát pedig a 2008-ban kidurranó „származékos szuperbuborék” ásta alá. A helyzetből az Obama-adminisztráció sem tudja kivezetni az országot, mert válságkezelése rossz, beígért reformjai (egészségügy, környezetvédelem) pedig vagy felpuhulnak, vagy el sem indulnak.
Kína viszont profitálhat a válságból. Kínában az elmúlt évtizedekben az országot irányító hatalom és a lakosság egyfajta szerződést kötött, amelynek értelmében a lakosság nem politizál, viszont egyre fokozottabb gazdasági szabadságot élvez. A felhalmozódott óriási költségvetési többlet folyamatos gazdaságélénkítést tesz lehetővé, elsősorban infrastrukturális fejlesztések (állami megrendelések) révén. Ezenkívül növekvő belső piaci fogyasztást generál. Kína – szintén központi döntéssel – nem fogja nemzeti valutáját konvertibilissé tenni, hanem annak mesterségesen alacsony árfolyamát fenntartva elősegíti a kínai termékek nemzetközi versenyképességét. (Teljes konvertibilitás esetén a jüan árfolyama az óriási külföldi tőkebeáramlás miatt meredeken emelkedne.)
Kiterjesztve: a kínai utat saját maguk helyzetére adaptáló országoknak Soros szerint jobb esélyeik vannak a válságból való mielőbbi kikerülésre, mint az amerikai példát követőknek.
Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a kínai gazdaság méretét tekintve elmarad az amerikaitól, ergo a világgazdaság elé kötendő „kínai mozdony” húzóereje lényegesen gyengébb, mint az amerikaié (volt).
Dollár, euró, IMF, Világbank
A dollár mint nemzetközi tartalékvaluta szerepének változásáról Sorosnak az a véleménye, hogy e szerep átvételére az euró jelenleg nem alkalmas. Központi bank (az ECB) ugyan van, de EU-szintű kötvénykibocsátások nincsenek. Nincs tehát olyan, az Európai Unió által központilag kibocsátott kincstárjegy vagy államkötvény, ami mögött a teljes EU-gazdaság állna fedezetként. A kibocsátói tevékenység jelenleg lokális szinten zajlik, országonként külön-külön.
Soros az IMF SDR-ét (speciális lehívási jogok) minderre alkalmasabbnak tartja. Ehhez szükséges a szervezet átalakulása. Bretton Woods-i megalakulásától a mai napig ugyanis kétféle IMF-tagot különböztethetünk meg. Vannak a belső körösök, akik saját, teljesen konvertibilis valutával rendelkeztek (Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország) és tulajdonképpen részvényesként kezelendők, és van a periféria (mint például Magyarország), akik az előbbiek adósai. A jelenlegi pénzügyi krízis a belső körben robbant ki, és terjedt a periféria felé. Ezen a helyzeten változtatni kell, egyrészt úgy, hogy Kínának változtatnia kell jelenlegi passzív hozzáállásán, továbbá át kell alakítani a mostani, teljes Egyesült Államok-fölényt tükröző szerkezetet.
origo.hu
Rengeteg ember menekülhet el Debrecen környékéről
