Szocialista út Zimbabwéba

Még értelme sincsen a szenvedésnek: a legfrissebb adatok szerint 15 százalékkal zuhant az ipari termelés, a GDP pedig legalább hét százalékkal csökken. Bárkik is vehettek fel a harmatos PR-ötletekért súlyos százmilliókat, nem érték meg a pénzüket

Van egy álságos fordulat a közbeszédben. Abban megegyezhetünk, hogy… mondják a tévében, és ha belemegy valaki, azon kapja magát: elismer olyan dolgokat is, amelyekről egészen más a véleménye. Abban nem lehet vita, hogy a Bajnai-kormány jól teljesít a körülményekhez képest – fuvolázzák, és ha meggondolatlanul hallgatunk a tolerancia jegyében, már csak szordínóval kritizálhatjuk a kabinet hajmeresztően dilettáns döntéseit. Mi következik mindebből? Aki ezt a kitételt használja, azzal szemben minden okunk megvan az óvatosságra. Mert igenis vita van köztünk, hogy a Bajnai-kormány legalább válságkezelésből jól teljesítene. Nem teljesít jól. Abban sem egyezhetünk meg, hogy minden kormánynak meg kellett volna lépnie bizonyos fájdalmas intézkedéseket. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a baleseti sebész és a boncmester munkája közé. Primitív papagájmódszert alkalmaznak: addig ismételgetik konokul, amíg mindenki belefárad abba, hogy cáfolja a valótlanságot. Úgy veszik, mintha egyetértés lenne a kérdésben. Pedig szó sincsen arról, hogy született volna bármilyen eredmény. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy úgy-ahogy járnak a buszok, villamosok, nem vernek meg mindenkit válogatás nélkül, aki elégedetlenkedni mer, még léteznek munkahelyek, s nem lakoltatták ki kollektíve az egész népességet.
Az egyik legnagyobb bűne a Gyurcsány– Bajnai-kurzusnak, hogy a vitát egyszerűen kiirtotta az életünkből. Megszüntették az érvelést, azaz, aki nem ugyanazt a verbális kulimászt nyomatja, súlyos retorziók érhetik. Itt senkit sem akarnak meggyőzni semmiről, csak közlik vele a kormányzat álláspontját. Ha kérdései vannak, fejcsóválva rápirítanak: Abban azért nem lehet köztünk vita, hogy… Hogy számukra az a modernizáció, ha gyalog közlekedünk, mert nincsen vonat. Ha az egészségügyi intézmények számát annyira lecsökkentik, hogy tévésorsoláson nyerhet csak valaki fődíjként kórházi kezelést. S az a korszerű, ha a többmilliós fizetésen hizlalt vezetőkön kívül szinte mindenkit elbocsátanak a vállalatoktól, hogy a végén a cipőjüket se kelljen levenni, ha meg akarják számolni, hány alkalmazottjuk van.
Hát nem, kedvetlen szocialisták, nincsen egyetértés az irracionális, lelkiismeretlen, elmeháborodott dolgokról. Így arról sem, hogy fájdalmas, ám szükséges intézkedéseket tett volna meg a kormány. Valamint arról sincs, hogy ha nem jön ez a fránya válság, már limuzinnal hordanák a gyerekeiket a luxusóvodákba a juhszélen lakó vályogvető cigányok is. Szíves hivatkozásul ehelyütt csupán Demján Sándor nagyvállalkozó véleményét visszhangoznánk, aki kimondta: a válság mentette meg a kormányzatot egy esztendővel ezelőtt a teljes összeomlástól.
És most mi menti meg őket az összeroppanástól? A költségvetés, amit úgy kaparnak össze, hogy közben a vak koldus kalapjából veszik el a filléreket? Jóérzésű embernek forog a gyomra azoktól az elvonásoktól, amelyekkel a szociális intézményrendszert – nem túlzás – kivégzik. Azokat a helyeket, ahol önzetlen szakemberek már eddig is gyalázatos fizetésért tették a dolgukat, hogy a rászoruló gyerekeknek, az idős, beteg vagy sérült, legtöbbször elhagyatott embereknek valami élethez hasonlító sorsuk legyen. És bizony abban valóban nem lehet vita, hogy azok a kormánypártok, amelyek ezernégyszáz ellenzéki módosító indítvány közül egyet sem találnak méltónak a támogatásra, furcsa patologikus nyavalyákban szenvedhetnek. A pszichés zavar neve: üldözési mánia, annak is egy különleges mutánsa. Az a rögeszméjük, hogy másokat üldöznek. Mégis, mire számítanak jövőre azoktól a társadalmi rétegektől, amelyeket ezzel a büdzsével beledöngölnek az anyaföldbe? Komolyan gondolják, hogy elfelejtik nekik a megváltozott munkaképességűek: csak 45 milliárdot kapnak a tavalyi 60 helyett és ezzel családok alól húzzák ki a megélhetést? Arra számítanak, hogy kollektív amnéziába esik a lakosság? Meg arra, hogy nem nyilvánvaló: saját maguk és az állami apanázson tartott gazdag támogatói kör minden áron való megkímélése a cél. Így akarnak bespájzolni az előttük álló, számukra szűk esztendőkre. Mint a jegesmedve, amely annyi fókazsírt eszik télen, hogy kibírja a nagy éhezéseket. A különbség mégis óriási. A jegesmedvék kedves állatok.
Ordít, hogy ők már nem a választók bizalmáért törik magukat, hanem a támogatók, szponzorok kegyeiért. Úgy gondolják, akkor biztosított a jövőjük, ha a monopolisztikus erőcsoportok szája íze szerint muzsikálnak. Ezért vélik úgy, végzetes lenne, ha renitenskednének a költségvetési szavazás során, hisz kiesnének egy életre a pikszisből. Bajnai, Oszkó és a többi multinacionális tányérhordozó mameluk főként az IMF-nek akar megfelelni, az etológiai rangsor alsóbb grádicsain lévő képviselők a szoci nómenklatúrából félnek kihullani. Így aztán mindent megszavaznak, amiről úgy gondolják, találkozik a leendő pénzcsapok tetszésével. Nincsen már szükség ebben a viszonyrendszerben a választók megnyerésére. Annyira csak a pénz mindenhatóságában hisznek, hogy biztosak abban, a szavazópolgárok akaratát előbb-utóbb úgyis meghajlítja az anyagi-financiális túlerő. Ennek a nótának a vége az MSZP–SZDSZ katasztrofális veresége lehet. A képviselők ugyanis már nem feltétlenül a párton belül szándékoznak érvényesülni. Egy gazdátlan párt pedig ritkán szokott elfogadhatóan szerepelni. Veszélyes mezőre tévednek a szocik – a nagy gazdasági erőcsoportok számára a helyi hatalombirtokos alakulat nélkül annak tagjai már sokkal kevésbé érdekesek.
Mindez nem lehet jó hír azoknak a honatyáknak és -anyáknak, akik minden eléjük tolt megszorítást megszavaznak, csak ne legyenek kegyvesztettek. Így télelőn: sok műhó semmiért. Úgy nullázzák le magukat a választók előtt, hogy cserébe nem kaphatnak az égadta világon semmilyen pozíciót a szocialista összeköttetések, remélt előnyök frontján. Igazából el sem tudják képzelni, hogy tényleg elveszítsék a nyílt után a burkolt hatalmat is – először a rendszerváltás óta. Ennélfogva érthető is a felháborodásuk az embereket képviselő ellenzék okvetetlenkedése miatt, hisz ezt a számukra isteni törvények által rendeltetett paradicsomi állapotot veszélyezteti.
Molnár Ferenc történetében a főpincérnek aggodalmaskodik egy bankpénztáros, mert megdézsmálta a kasszát. Azt tanácsolja neki a főúr, sikkasszon még egyszer annyit. Bűnbánóan közölje: a pénz egy részét kész visszaszolgáltatni. A tulaj örülni fog, hogy az összegnek legalább a fele meglett. Ugyanez a furcsa logika vezérli a kormánypártiakat is a büdzsé kialakításakor. A reményük az lenne, az emberek hálásan tapsoljanak, amiért nem harminckét vasútvonalat zárnak be – csupán 29 és felet. Örvendezzenek a megváltozott munkaképességűek, a vakok, a mozgássérültek, az idősek, a betegek is, hogy a korábbi tervekhez képest a jólelkű kabinet „ki tudta gazdálkodni” a kisebb elvonást, egy fokkal kevésbé brutális mértékben nyomorítja őket tovább. Azért is hozsannázást várnak, hogy 120 milliárd helyett csak hetvenet vesznek el az önkormányzatoktól, miközben azok minimum 250 milliárddal gazdálkodhatnak jövőre kevesebből. A helyhatóságokat büntetik, amelyek az állam szolgáltató és szociális szféráját működtetik.
Még értelme sincsen a szenvedésnek: a legfrissebb adatok szerint 15 százalékkal zuhant az ipari termelés, a GDP pedig legalább hét százalékkal csökken. Bárkik is vehettek fel a harmatos PR-ötletekért súlyos százmilliókat, nem érték meg a pénzüket. A társadalom épelméjű és nem megkorrumpált zöme nem kíván többé megegyezni abban, hogy a zsákmány-baloldali térképek szerint minden út nem Rómába, hanem Zimbabwéba vezet.