Tizenöt év

Idén másfél évtizede, hogy a Magyar Nemzethez kerültem. Nem számítottam már tejfelesszájú kezdőnek: akkorra alapító főszerkesztője voltam folyóiratnak, hetilapnak, sőt napilapnak is. A rendszerváltozásnak nevezett hatalmi alkudozás elmulasztotta ugyan elszámoltatni a diktatúra politikai bűnözőit (szégyenszemre még ma is seregestül vannak jelen a közéletben), ám megnyitotta a teret a kockázatot vállaló sajtómunkások előtt, hogy újra és újra megbukhassanak. Bennem volt kalandvágy. Sokat gründoltam és sokat buktam, de távozásom után is jó pár olyan önkormányzati, irodalmi, urbanisztikai, zenekari, média-, sőt vegyészeti lap egzisztált vagy működik ma is, amelyet én fundáltam ki.
A Magyar Nemzet más volt: egyféle beteljesülés. A bulvár ingoványos világából érkeztem a Pethő Sándor alapította laphoz, és katarzisként éltem meg, hogy nemcsak hírlapírói munkámra, de publicista vénámra is igényt tartanak. Érkezésem nem a legjobb ütemben történt: a véglegesítésem idején épp egy pufajkás miniszterelnök vette át az országot. A háromnegyedes kormánypárti hengerrel szemben két napilap és pár hetilap tartotta a lelket a polgári kisebbségben. Aki nem fanatizmusból írt publicisztikát, itt beletanulhatott. Már tárcasorozatra is módom nyílt: előbb a Mécsvilágban, majd önállóan, Leshatáron címmel is. De nem volt könnyebb a helyzet az első Orbán-kormány idején sem: polgári vélemény-újságírónak lenni még nehezebb lett, mint ellenzékben. Ideje volt a támadó handabandázókat saját nagyotmondásukkal ironikusan szembesíteni. Ekkor – a bűvös 2000-es évben – született meg Osszián meg az ő Kétezer leütés című napi sorozata. Alighanem ez volt a kulcs a Magyar Nemzet olvasóinak szívéhez. (Később a Kampánytükör szériájában reaktiválta magát.)
Közben örömteli születések és erőcsappantó gyászesetek színezték a közös történelmet, amely újfent szerencsétlen irányt vett: a restauráció erői hét év alatt a tönk szélére sodorták az országot. Előbb jött a népének bemutató, pazarló miniszterelnök; majd megpuccsolta egy betegesen hazudozó, narcisztikus KISZ-titkár; végül követte őt egy szakértőnek maszkírozott, senki által meg nem választott nímand, aki saját bevallása szerint még a libázáshoz sem értett. A gyalázatot olykor csak az irodalom, az építészet, a filmezés segített elviselni. Szisztematikusan ismerkedtem a televíziózással, az internet világával, de közben polgári köröket szerveztünk és emberi jogokat védtünk a puszta túlélés érdekében. Volt idő, amikor Makovecz Imrén, Jókai Annán és néhány más bátor szellemi nagyságon kívül fél tucat publicista őrizte az antikommunista lángot. S jöttek sorra a publicisztikai sorozatok: a Polgári kaszinó, az Europa Nova, az uniós csatlakozás napjától a Szabad Európa. Főmunkatársként visszatérő vendége lehettem a Hír TV Lapzártájának, amely azzal a ritka keggyel ajándékozott meg, hogy olvasóim Nagykanizsától Nyíregyházáig, Burgenlandtól Sepsiszentgyörgyig rám ismertek.
Tizenöt év nagy idő: ezt manökenné serdült kisebbik lányomon látom. Most, hogy szerkesztői feladataim máshová szólítanak, ezúton köszönöm a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmét és szeretetét. Pethő Sándor hitvallását – egyként harcolni a náci és bolsevik szélsőség ellen, s hogy Magyarország a szabad Európában is magyar ország maradjon – a Pethő család bizalmából a Szellemi Honvédelem-díj kurátoraként szolgálom tovább.