Egy lépés előre, egy lépés hátra (II. rész)

Stahl János emlékére

elap egyik szerkesztője visszatérően, időnként e hasábokról való kitiltást is kilátásba helyezve azt kéri tőlem, hogy szakmai jellegű publicisztikáimat a lehető legegyszerűbben, az átlagolvasó számára is megérthetően fogalmazzam. Ezt sajnos most sem tudom megígérni. Olyan bonyolult problémáról van szó, amellyel a pénzügyi kormányzat közel egy évtizeden át nem boldogult, és csak a legutóbbi időben állt elő megoldási javaslattal. E késlekedés oka, mint látni fogjuk, nem elsősorban szakmai. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a magánnyugdíjpénztárakból magán-nyugdíjbiztosítóvá alakítandó intézmények mi módon fizessenek életjáradékot, élethossziglan szóló nyugdíjat.
Amikor 1997-ben a Horn-kormány létrehozta a nyugdíjrendszer második pillérét, úgy rendelkezett (1997. évi LXXXII. tv.), hogy az életjáradékot vagy maga a pénztár nyújt, vagy egy (üzleti élet-)biztosító, amelytől azt a pénztár tagjának megvásárolja. Kimondta továbbá, hogy a nyugdíj mértékének megállapítása során a tagok között nem tehető különbség. Ezek közül legnagyobb súlyú, de közel sem egyedüli a nemek szerinti. Mivel a férfiak és nők várható élettartama az utóbbiak javára jelentősen eltér, emiatt – minden mást változatlannak tételezve – a nők nyugdíja alacsonyabb lenne a férfiakénál. Ez tilos. A nyugdíjaknak azonosaknak kell lenniük (unisex életjáradék), ami azt jelenti, hogy a férfiak nyugdíjcélú megtakarításainak egy része a nők nyugdíját gyarapítja. Mindezen felül a törvény – ez szakmai körökben már elfogadásakor általános vélemény volt – számos értelmetlen, ellentmondásos, végrehajthatatlan rendelkezést tartalmazott, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi (tette volna), hogy a pénztárak maguk nyújtsanak életjáradékot. És éppen ez volt a biztosítói és banki kvázi tulajdonlással működő nagy pénztárak érdeke: kvázi pénztáraik a tulajdonos (vagy a bankkal ugyanazon pénzügyi csoportba tartozó) biztosítótól vásárolnak majd nyugdíjat, ahogy – kényszerből – a megmaradó néhány független kis pénztár is. De ami nagy, gyakorlatilag kockázat nélküli üzlet a biztosítóknak, az nagy veszteség a nyugdíjasoknak. Ez nullösszegű játszma.
Ennek megértéséhez ki kell térnünk a biztosítás működésére. Életjáradék-vásárlás esetén nagyjából a következő történik: a potenciális ügyfél azzal keresi fel a biztosítót, hogy nyugdíjcélú megtakarításából életjáradékot vásárolna, ezért kéri, tegyenek számára ajánlatot. A biztosító megkérdezi korát (hogy férfi vagy nő, az ritka kivételtől eltekintve nyilvánvaló), kíváncsi végzettségére, munkájára és munkahelyére, lakóhelyére, családjára, sőt hobbijára stb. A biztosító orvosa érdeklődik múltbeli és jelenbeli betegségei, felmenői életkora (ha meghaltak, élettartamuk) és betegségei után. És maga is megvizsgálja. A biztosító aktuáriusa (biztosításmatematikusa) a gyűjtött információk alapján összeállítja a biztosító ajánlatát, amelynek leglényegesebb eleme az induló nyugdíj mértéke és az úgynevezett technikai kamatláb, amellyel azt meghatározott időközönként megemeli (és amelytől a biztosító kizárólag a biztosított előnyére térhet el). Akkor beszélhetnénk versengő életjáradék-piacról, ha az ajánlattal elégedetlen ügyfél más biztosítókat is felkereshetne, és végül annak ajánlatát fogadná el, amely számára a legkedvezőbb. Ilyen jellegű életjáradék-piac azonban a világon szinte sehol sem létezik, ahol mégis, ott a piaci szereplők gondosan ügyelnek arra, hogy ne legyen könnyen átlátható, a termékek nehezen legyenek összehasonlíthatók.
De annál is nagyobb probléma, hogy a magyar szabályozás szerint tag és tag között nem lehetett különbséget tenni. Ez a biztosító felől nézve információhiányt jelent, ami miatt ajánlatát – hogy minimalizálja a veszteség kockázatát – jelentős „rátartással” kell megtennie. Mert azt senki nem várhatja el a biztosítóktól, hogy veszítsenek életjáradékos-állományukon. Nyerni viszont, teljesen érthetően, szeretnek.
Hogy ez az út nem járható, azt 2005 nyarán az azóta elhunyt Stahl János (civilben Stahl Judit médiaszemélyiség és gasztronómus apja) a szélesebb szakmai nyilvánosság számára is bebizonyította (Mi van/lesz a magán-nyugdíjpénztári szolgáltatásokkal?, Közgazdasági Szemle, 2005. június), és javasolt az összes felmerülő probléma gordiuszi csomójának átvágására egyetlen központi életjáradék-szolgáltatót. Tanulmányával feltűnően hosszú idő után – már éppen kezdett beérni a vetés – szállt vitába a Magyar Aktuárius Társaság akkori elnöke (Lesz-e magán-nyugdíjpénztári járadék?, uo., 2006. március), nem meglepően a(z üzleti) biztosítók érdeksérelme ellen emelve szót, amit viszont e sorok írója nem hagyhatott szó nélkül. Stahl mellé álltam (Kibújhat-e kényszerzubbonyából az aktuárius?, uo., 2006. június). Azt írtam, hogy „Teljesen új, készen nem kapható megoldásra van szükség, amely tökéletesen más elven nyugszik, mint a biztosítók járadékszolgáltatása”, és a „második pillér életjáradékainak ügyében többek között azért nem sikerül közel egy évtizede előrelépni, mert a pénzügyi kormányzatnak nem sikerült olyan megoldást találni, amely egyrészt nem okoz a biztosítóknak érdeksérelmet, másrészt nem fenyeget politikai botránnyal. Ilyen megoldás ugyanis nincs!” A szükséges tudás már rendelkezésre állt, de az utóvédharcok és intrikák még három évig folytak. Megdöbbentő volt hallgatni a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (Nyika) 2007. április 17-i ülésén a PSZÁF pénztári ügyekben (is) illetékes főigazgató-helyettesének – aki személyében egyébként hatalmas előrelépés ahhoz az ürességhez képest, amely előtte a pénzügyi kormányzat illetékes elvtársait szinte kivétel nélkül jellemezte – tárggyal kapcsolatos előadását. Bürokrata módra semmi vízió, megoldási javaslat, szakmai karakter, viszont van vágy a győztes mellé állásra, már ha tisztázódik, ki lesz az. (Az előadás olvasható: www.magyarorszagholnap.hu.) Mindez a 2005. évi Stahl-tanulmány és a 2009. évi törvényjavaslat között, félúton!
Lett győztes. Valamikor nyáron Bajnai Gordon miniszterelnök és/vagy Oszkó Péter pénzügyminiszter az asztalra csapott, véget vetve a „pénztárszakma” pocsolyában dagonyázásának. Közölte döntését: a kormány inkább a biztosítóknak okoz érdeksérelmet, mintsem vállalja, hogy politikai botrány kerekedjen a(z üzleti) biztosítók első életjáradék-ajánlataiból. De mást is léptek a politikai botrányt elkerülendő: lehetővé tették, hogy ez év végéig az 52 éven felüliek visszatérhessenek a második pillérből az elsőbe. Ettől kezdve már senki nem mondhatja, hogy hamis ígéretekkel, félrevezetéssel, presszióval, erőszakkal késztették-kényszerítették a számára előnytelennek bizonyult pénztárba lépésre.
Az Országgyűlés előtt lévő törvényjavaslat életjáradék-szabályozásának ősatyja Stahl János, de eredeti javaslatának erényeiből számos rossz kompromisszum űz csúfot. Inkább továbbfejleszteni kellett volna.
A legfőbb újdonsága, hogy biztosítótól életjáradékot vásárolni immár nem lehet. Ezt nem az tette feleslegessé, hogy a nyugdíjpénztárakat nyugdíjbiztosítóvá alakítják, mert biztosításszakmai értelemben szó nincs biztosítóról. A sokszor hangoztatott tőkeerős tulajdonos és az általa előteremtett szavatoló, illetve biztonsági tőke pusztán az intézmény megbízhatóságát hangsúlyozni, az aggódókat megnyugtatni igyekvő reklámfogás. A konstrukció külső forrás nélkül is működőképes. A tulajdonosi tőke nem hiányzik.
Nem valósult meg a központi járadékszolgáltató, helyére egy nem tudni, micsoda, az úgynevezett kijelölt járadékszolgáltató került. Annyi tudható, hogy ez egy „önálló egység”, egy „szerv” működteti, és aki nem választ magának járadékszolgáltatót, az innen kap nyugdíjat. A kormány tartalmilag mindössze ennyi – lényegében semmi! – tudnivalóra alapozva kap felhatalmazást, hogy rendeletben határozza meg a szervezetére és működésére vonatkozó szabályokat. A központi szolgáltató azonban több a járadékszolgáltatók egyikénél (a magán-nyugdíjbiztosítók az úgynevezett versenyszolgáltatók), lévén némi közhatalmi szerepe: az általa megállapított járadéktényező egyes esetekben a versenyszolgáltatók számára is irányadó.
Magam azt tartanám a kívánatos megoldásnak, ha nem lenne kijelölt járadékszolgáltató, lenne viszont a járadékszolgáltatás igazgatására kormányaktuárius (vagy országaktuárius), és az ő hivatala – a teljesen felesleges garanciaalap helyett. Stahl központi járadékszolgáltató-ötletét így fejleszteném tovább. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy a nyugdíjcélú megtakarítások maradnának a nyugdíjbiztosítóknál, szemben a törvényjavaslatba foglalt megoldással, miszerint azokat átvenné és befektetné a kijelölt járadékszolgáltató. Azok maradhatnának a nyugdíjbiztosítóknál, miközben a kormányaktuáris által évről évre megállapított járadéktényezők megfelelően állapítanák meg a nyugdíjakat, illetve indexálásuk mértékét – utóbbi esetén figyelembe véve a járadékfedezeten elért hozamot. És persze folyósítanák a nyugdíjakat.
A törvényjavaslat kétfajta járulékot állapít meg: nominálisan garantált összegű és inflációindexált járadékot. A járulékfajták „garancia felőli” közelítésének nincs különösebb értelme. Tudni kell ugyanis, hogy valamit biztosra ígérni csak valaki másnak a költségére lehet. Az viszont biztosra ígérhető – közepes szintű leegyszerűsítéssel –, hogy az azonos évben születettek közül az utolsó életben lévő (úgy 105-125 évesen) halála hónapjában kapja meg a szóban forgó évjárat nyugdíjcélú megtakarításainak utolsó részletét. Ezzel a pénz elfogy, de már nincs is kinek nyugdíjat fizetni. Ebben a rendszerben van némi – az élettartamok alakulásától és a befektetések hozamától függő – bizonytalanság, viszont hibátlanul méltányos, tökéletesen fair. Tehát célul lehet kitűzni azt, hogy a nyugdíj az inflációnak megfelelően (vagy akár máshogy) nőjön, és ez a nyugdíjasévek többségében problémamentesen biztosítható is, de nem ígérhető teljesen biztosra, lesznek évek, amikor nem teljesíthető.
A törvényjavaslat zsúfolva van mindenféle tartalékolási szabályokkal. Ezekre egyszerűen nincs szükség, mert a kormányaktuárius a járadéktényező megállapításával valójában tartalékol, vagyis azzal, hogy a friss adatok ismeretében miként vélekedik a halandóság jövőbeli alakulásáról. A miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök által kinevezett kormányaktuárius sem csalhatatlan, tevékenysége azonban csak kevesek által megítélhető. Ezért felügyeletére ötfős aktuárius tanácsot javaslok, amely szakmai okból, javaslatát megindokolva a köztársasági elnöknél kezdeményezheti felmentését.
A fenti megoldás nem csupán azzal növelné a nyugdíjakat, hogy kiküszöbölné az 5 százalékban maximált átváltási költséget (benne a 2,5 százalék, iszonyúan magas folyósítási költséget), de szükségtelenné tenné az egyes nyugdíjbiztosítók aktuáriusait és a kijelölt járadékszolgáltató – ma még csak nem is sejtett – működési költségét. A kormányaktuáriusi poszt és hivatala új intézmény ugyan, de részben a garanciaalap helyébe, részben a kijelölt járadékszolgáltató helyére lép, költsége azoknak törtrésze.
A törvényjavaslat nem kellően kidolgozott része a házastársak (élettársak) társjáradéka, amely az eredeti járadék 30 százalékában van meghatározva. Értelmetlen merevség. Az volna a kívánatos, ha a házastársak (élettársak) esetén a társjáradék minimuma és – esetleg – maximuma lenne meghatározott.
Befejezésül szólni kell arról is, hogy a törvényjavaslat általános és részletes indokolása rendkívül hevenyészett, abból még a szakértőknek sem, a „mezei” képviselőknek pedig még úgy sem érthető járadékszolgáltatási konstrukciók működése. Magából a törvényjavaslatból sem: akad benne hiány és értelmetlenség jócskán, ami persze kormányrendelettel betömhető, és értelmessé tehető, de mégiscsak jó volna, ha a mai Magyarország kormánya olyan szintű törvényelőkészítő munkát mondhatna magáénak, ami – mondjuk – az 1928. évi nyugdíjtörvényt (az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról szóló 1928. évi XL. törvény) jellemezte.
Ehhez persze Kovrig Béla kellett.
De ki tudja ma már, hogy ki volt Kovrig Béla?

A szerző szociológus-közgazdász