Kántáló költők

Újra: Babits Mihály versmondása. Így kezdődik az Esti kérdés, az első vers a Petőfi Múzeum új CD-jén:

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja…

A fájdalmasan kántáló bariton úgy hangzott fel az elektronikus lejátszón, mintha egy másik világból érkezne ebbe a maiba – hiszen hadarás, motyogás, kemény szenvtelenség és a reklámok erotikusra mímelt felhangjai vesznek körül bennünket még a csendben is, mint beszédemlékezetünk felszíni rétege. Közülünk való-e Babits Mihály, aki így szól hozzánk ebben a kántáló versmondásban? A mi nyelvünkön szól-e ez a vers? Az elektronikus hangmegörökítés századából lép elénk valóban ez a hang, a mi korunkból, karnyújtásnyi időből? Az én karnyújtásnyi időmből. Hiszen ez a hang csak néhány hónappal azelőtt hagyta el az e világi színtereket, hogy én megszülettem. Apai nagyapám, akit sosem láttam, azokban az években járta életútja végét, amikor ez a Babits-rádiófelvétel készült.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben varázslat nyűgözött le az első felhangzó mondattól kezdve. Babits versmondó hangja hol egy magasságon marad, hol felcsap, hol lezuhan. Ez a sajátos kántálás, amelyben nem a racionális jelentés diktál, a maga hiteles valóságával mellbevágóan figyelmeztet egy közhelyes, de elfeledett tényre. Arra, hogy a versben a nyelv átalakul valami mássá, mint amit mindennapjainkban beszélünk. E verssorokban a nyelv mindennapos szavait halljuk, de belőlük valami egészen más jön létre, mint a köznapi beszéd. Babits versmondása ráébreszt, hogy a versírás mindig varázslás. Metamorfózis történik a szavakkal, átkerülnek egy másik létsíkra. Babits hangja jelzi, hogy egy másik térbe lépünk, amikor verset hallgatunk. Itt minden, ami elhangzik, ünnepien fontos. A művészet mindig így lényegíti át anyagát, közegét.
A vers létmódjának különössége azért is marad észrevétlen manapság, mert sokan hittük, hisszük azt mi, költők is, hogy a trivialitás hatalmas nyomásával, tolakodásával szemben, amellyel a világ ma úgy támad az emberre, mint régen soha, egyetlen esélyünk a köznapi szféra poetizálása lehet. Vagyis az, hogy a mindennapost vigyük be a költészetbe, abból csináljunk verset, akár szinte semmi alakítással. A lényegeset a jelentéktelenben, a rendet a káoszban lássuk, láttassuk meg. Mint ifjúkorom egyik kedvence, William Carlos Williams:

csak
egy lány, félénken, barnán,
lágy pillantással,
hogy vezessen
fel a lépcsőn, uram.

Így végződik az Őserdő című Williams-vers. Ez a költői varázslat azonban olyan finom, hogy utánozhatatlan, és titka olykor elsikkad. Williams számtalan utánzójának kudarca azt bizonyítja, hogy kevés költőnek van ilyen éles látása és hallása, kevés nyugati emberben van meg ez a távol-keletien szűkszavú alázat a világ csodái előtt. A szomorú eredmény a villamos- és konyhaversek tömege, az érdektelen szerelmi leltárkönyvek, amelyekkel vers címén elhalmoznak bennünket.
Lehet, hogy ismét vadabb, merészebb versekre vágyunk ma. Sűrűbb szövegekre. A tárgyiasság és az önsajnálat áradatában valamilyen vállalt ünnepiségre. Versünnepekre, a súlyos esti kérdések kimondására.
Babits modern ember volt, és szenvedélyesen vonzották olyan dolgok, mint például a repülőgép. De tudta, a vers másféle magasságban száll. Versmondó hangja, ez a papi, sámáni hang sok évezredes kezdetektől száll felénk, és sosem vész ki a világból. Mindig megtalálja az útját azokhoz, akik felismerik ellenállhatatlan hívását.
Én ott hallom e vers ismétlődő szavaiban, ismétlődő intonációjú soraiban az Egy mondat a zsarnokságról Illyését is. Egy olyan költőt, aki maga is pályája hosszú időszakaiban tartotta hivatásának a köznapiságnak a költészetbe emelését, de időskorának egy sor versében – mint amilyen a Bartók, a Ditirambus a nőkhöz – megszólal a sámáni intonálás ritmusa is.
Az Egy mondatnak két tematikai és formai ihletése ismert. Az egyik Paul Éluard szabadsághoz írt szép ódája, amelynek Fernand Léger színes rajzaival illusztrált nagy nyomata sokáig díszítette Illyésék étkezőkonyhájának térválasztó paravánját. Illyés számára mi sem lehetett nagyobb kihívás, mint világraszóló költői választ adni felhőjáró francia barátjának, aki szalonkommunista vakságában nem vette észre, hogy a mi szabadságunk úgy veszett el véglegesen 1949-ben, mint 1849-ben, Petőfi halálakor a segesvári csatamezőn. De maga Illyés egy régi magyar forrást is említett az Egy mondat költői ihletéséből: a pusztai asszonyok gyermekként hallgatott litániázását, amelyből kihallatszottak a pogány magyar ráolvasások ősi fordulatai és intonációi is.
Azonban nehéz elképzelni, hogy ne ihlette volna meg életre szólóan ez a Babits-kántálás is. Hiszen az 1930-as években Illyés legbelső barátja, munkatársa lett Babitsnak, s nemcsak a Nyugat szerkesztésében. Szűk családi, baráti társaságban sokszor hallhatta ezt a csodálatos magyar versmondó hangot, a Babitsét, amelynek dallamától végigfut bennünk az áram – a varázslat jelenlétének biztos jele. Talán mondhatni, Illyés Babitstól kapta meg a sámáni beavatást. És Ilylyés versmondása éppoly átfűtött és ritmizált lett, mint a Babitsé.

miért az emlékek, miért a múltak,
miért a lámpák és miért a holdak?
Miért a végét nem lelő idő?

? – panaszolja Babits az Esti kérdés vége felé. És mintha neki válaszolna Illyés verse, A zene szava befejezése, fél évszázaddal később:
?
Mert kezdődik megint, mert nincs vég,
mert megleli talán az is üdvét,
ki a legfőbbről csak dadog.