Kínai ízek: édes-savanyú hétvége

Két őrült mérkőzésen két döntetlen a magyar válogatott hét végi mérlege a kínai világbajnokság középdöntőjében. A spanyolok ellen egyszer sem vezetett csapatunk, a koreaiak ellen viszont egyszer sem került hátrányba; mindkétszer a mieinknél erősebbnek ítélt vetélytárstól sikerült pontot szerezni, mégis úgy éreztük szombaton és vasárnap is, hogy nem mi raboltunk, minket raboltak meg.

A II. középdöntő csoport- eredményei. Szombat: Magyarország–Spanyolország 21-21, Koreai Köztársaság–Norvégia 28-27, Románia–Kína 40-19. Vasárnap: Magyarország–Koreai Köztársaság 28-28, Spanyolország–Románia 26-25, Norvégia–Kína 34-19.

(Szucsou)

Szucsánszki Zita pénteken még csak a bokáját fájlalta, de a szombati reggelinél már szájmaszkban jelent meg, és nem magára vigyázott, hanem a társaira. Megtámadta ugyanis valamilyen vírus, az ebédhez már úgy kellett felébreszteni, délutánra felszökött a láza, az estét pedig a szobájában töltötte. A spanyolok elleni mérkőzést is. A még mindig a combjával bajlódó Vérten Orsolya meg a lelátón, így – ha a különféle okok miatt otthon maradottakat lassan el is feledjük – két mozgékony, robbanékony kulcsember kiesett. Nélkülük sikerült 21-21-es döntetlent játszani a tavalyi Eb-ezüstérmessel – a macedóniai keretből csupán hárman nincsenek itt Szucsouban –, és bár a mieink egyszer sem vezettek, sőt, Zácsik Szandra az utolsó akciónál eleresztett bombával mentette meg az egy pontot, örömünk nem lehetett felhőtlen. A szlovák játékvezetők ugyanis váltakozó hevességű ellenszelet fújtak; túlzás, hogy meg akarták veretni a magyarokat, mert erre éppen akadt volna módjuk, de még a velünk nem csak a pillanatnyi érdekazonosság (bukjanak a spanyolok) miatt rokonszenvező románok is őket átkozták a lelátón.
Szó se róla, felvidéki sporttársaink egyes ítéleteikben „csalóközinek” tűntek, de Mátéfi Eszter szövetségi kapitány fél mondatot sem szentelt rájuk. Előbb azt ecsetelte, ebben az állapotban különösen nagy bravúrnak tartja a D csoport győztesével szembeni döntetlent, majd azért némi kritikát is megfogalmazott: „Sajnos az öltözőben kezdtük a mérkőzést, de aztán felvettük a ritmust, szünetben még megbeszéltük, min kellene javítani, és ezt szem előtt tartva értékes eredményt értünk el.”
Önmagában valóban igen értékeset, de mivel a koreaiak mínusz háromról fordítva egy góllal felülkerekedtek a norvégokon, a románok pedig legyalulták a kínaiakat, nyilvánvalóvá vált: ha együttesünk a 9–10. helynél magasabbra vágyik, már nem szabad pontot veszítenie.
Tegnap e szellemben is kezdett a Koreai Köztársaság ellen; kapkodtuk a fejünket, hiszen parádés átlövésekkel, kiérlelt páros kapcsolatokkal, lerohanásokkal, öszszehangolt védekezéssel 3-1-re, 9-5-re, 12-6-ra, majd csúcspontként 17-9-re húztak el a mieink, és az előnyből szünetre is jócskán maradt (17-11). Az első félidőben Zácsik és Bulath nem először remekelt, de a csapat egészében véve most futotta a legjobb világbajnoki formáját. Egy sportági szaktekintélynek számító norvég kolléga ennek láttán odalépett hozzám, megkérdezte, hány éves Zácsik és Kovacsics, majd a „tizenkilenc és tizennyolc” válasz hallatán jelképesen a nyakamba akasztotta az akkreditációs kártyáját, mint egy érmet, és azt mondta: 2012, London, Magyarország olimpiai bajnok.
A második játékrész láttán aztán valószínűleg felülvizsgálta e jóslatot, hiszen játékosaink egyre több szarvashibát vétettek, elöl kapkodtak, hátul olykor elbámészkodtak, ésszerűtlen és látványos szabálytalanságokat követtek el. Ezeket az utolsó negyedórára megbokrosodott francia játékvezetők, a Bonaventura nővérek aránytalanul megtorolták, a belelendülő, fizikai fáradtságukon mentális erejükkel túllépő ázsiaiak pedig mindezt kihasználva gólról gólra zárkóztak vissza, az 56. percben kiegyenlítettek, és az utolsó akciójuknál már mi kapaszkodtunk a döntetlenért.
Ami meg is lett, de ennek a 28-28-nak senki nem örült. Bulath Anita talán a legkevésbé, kiváló teljesítménye és hét gólja dacára így értetlenkedett: „Az első félidőben álomkézilabdát játszottunk, mintha ezer éve egy csapat tagjai lennénk, de hogy a másodikban mi történt, azt nem tudom.” Mátéfi Eszter szövetségi kapitány sem, bár ő szemléletes hasonlattal élt: „Megfejtük a tehenet, ott volt előttünk a friss, finom tejjel teli edény, aztán egy mozdulattal felrúgtuk.” A percek előrehaladtával persze egyre több értéket sikerült felfedezni, felidézni, Mátéfi is kijelentette, hogy a mérkőzés sokkal több pozitívumot hordozott, mintsem negatívumot, az azonban ténnyé szilárdult: ha a mai szünnap után válogatottunk megveri Kínát, akkor is a 9–10. helyért vívhatja a csütörtöki helyosztót.
Mostantól tehát két papírforma-győzelemnek kellene következnie, ám ez sem könnyebb műfaj a bravúr döntetlennél.