A kommunisztikus ideológiák alapvető jellemzője – a jakobinus mozgalomtól a bolsevizmuson át a vörös khmerekig –, hogy a társadalmat abszolút homogén, végletesen konformista, a pártelvárásoknak magát önként alávető, formálható masszának tekinti. További párhuzam, hogy a központi irányítás legitimációját, az ezt el nem fogadók elleni szélsőséges erőszak és politikai terror létjogosultságát – mind Robespierre, mind Lenin és Pol Pot alatt – azzal igyekeznek alátámasztani, hogy a külső ellenség fenyegetéséhez valamely belső ellenség árulását társítják. A szovjet és a kelet-európai kommunista rendszerek a második világháború után nemcsak politikai, társadalmi és gazdasági típusú belső ellenséget jelöltek ki maguknak (reakciósok, ellenforradalmárok, árulók és kémek, szabotőrök), hanem nemzedéki szinten is elkezdték az ellenségkeresést. Ennek lett az eredménye, hogy jórészt moszkvai inspirációra a rendőrség és az államvédelem Magyarországon jampecekre kezdett vadászni. 1951–52-ben a Szabad Nép is sajtóhadjáratot indított a „jampi” szubkultúra ellen, mint amely a jólöltözöttség, a rock and roll és a tviszt bűvöletében az „imperialista Nyugatot” majmolja. A korai ötvenes évek pesti „jampijai” azonban a társas szórakozás mellett nem foglalkoztak politikai kérdésekkel. Nem úgy, mint az ötvenhatos pesti srácok, akiket a forradalom eltiprása után a Kádár-rendszer – szovjet terminológiával élve – „huligánoknak” nevezett, hogy ezzel is ellenszenvessé tegye őket.
Ötvenhat után a felnövekvő nemzedék tagjai közül sokan – akik a hatvanas évek végén élték tinédzserkorukat, vagy korai húszas éveikben jártak – nem fogadták el a Kádár-rendszer hamis jólétét, „fogyasztói szocializmusát”, gerontokratikus merevségét és olyan kényszereit, mint a KISZ, az építőtáborok és a budai ifjúsági park dresszkódja. A KISZ és az I. kerületi rendőrkapitányság ellenőrzése alatt működő ifjúsági parkba ugyanis az intézmény 1962-es öltözködési szabályzata szerint csak fehér ingben, sötét öltönyben és nyakkendőben lehetett belépni. A hosszú haj, a szakadt farmer és a nyakkendő nélküli színes ing olyannyira tiltott volt, hogy viselőiknek nem engedték meg a szórakozóhely területére való bejutást. Azok, akik a hatvanas évek elején, közepén Magyarországra érkező beat- és hippistílus jegyeit viselték magukon, többnyire állandó igazoltatásra, esetenként hajlenyírásra és „közveszélyes munkakerülés” miatti elzárásra is számíthattak.
Ugyanis a rendszer képviselőinek szemében a beatzene és a hippis öltözködés az amerikai ifjúsági divat feltűnő követését és a szocializmusellenes gondolatokat reprezentálta. Illetve ezen túlmenően lehetőséget adott a mindig túlbuzgó belügyi szerveknek, hogy saját fontosságukat demonstrálva a kis társaságokba gyűlőket „csöves galeriknak” nevezzék, és felvegyék velük a harcot 1960-tól egészen a hetvenes évek első harmadáig. Mindezt Horváth Sándor, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa írja a Nyitott Könyvműhely gondozásában nemrég megjelent Kádár gyermekei – Ifjúsági lázadás a hatvanas években című alapvető művében. „Mindig kellett ellenségképet kreálni, hogy legyen ki ellen küzdeni” – állítja a történész. A belügy 1960–61-es tervei alapján a Kádár-rendőrség sok esetben úgy konstruálta meg a lázadó beat- és hippinemzedék elleni pereket, hogy legyen valamilyen politikai (lehetőleg ötvenhatos) száluk, vagy bűncselekményeket fogott a fiatalokra, hogy kriminalizálni lehessen őket. Az első esetre példa egy 1969. júliusi – külsőségeiben kissé provokatív – Váci utcai felvonulás. A „hippisétán” részt vevők elleni vádiratban szerepelt rendszerellenes jelszavak kiáltozása, fasiszta köszöntés alkalmazása és német háborús indulók éneklése. A budapesti „hippimozgalom” felszámolásának másik nagy pere 1971-ben zajlott, mégpedig egy „Indián” és társai ellen kreált köztörvényes eljárás.
„Indián”, azaz Fogarasi András és társai, öltözködésük miatt kívül rekedve az ifiparkon, a szórakozóhely fölött ma is álló nagy fánál gyülekeztek, ahol maguk lehettek, és kedvenc együttesük, a Radics Béla-féle Sakk Matt gitárszólóit is hallhatták. Hiszen, ahogyan négy évtized múlva Fogarasi András elmondja: „a zene adta meg a beatmozgalom lényegét”. A „nagyfa-galerihez” tartozó pár tucatnyi fiatal közül kiemelték „Indiánt” és négy társát, és 1970 januárjában letartóztatták őket. Majd a rendőrség által megrendezett és összevágott felvétel kedvéért a Kék fény stúdiójába kísérték a fiatal Fogarasit, ahol interjút kellett adnia. Horváth szerint ez az eljárás a korszak többszereplős összedolgozásának tipikus példája volt, hiszen a belügyi szervek (például a III/III-as csoportfőnökség 2-es ifjúsági osztálya), az ügyészség, a szocialista bulvársajtó (Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság), a hivatalos pártsajtó (Népszabadság) és a televízió kriminalisztikai magazinműsora (Kék fény) közösen alakított ki negatív sztereotípiát a lázadó fiatalokról. A politikai hangulatkeltésnek a központilag irányított képes bulvármédiával való együttműködése hatására rögzülhetett a társadalomban olyan kép, hogy a „nagyfások” bűnöző, nem dolgozó, orgiázó társaság. A mesterségesen szított szubkultúraügyről egyébként Tolnai Kálmán mellett Lőrincz L. László is a pártelvárásoknak megfelelő könyvet írt.
A majd másfél évtizedig napirenden tartott beat-, majd hippikérdés után a belügyi szervek a párt ifjúsági szervezetével és az Ifjú Gárdával együttműködve a későbbiekben is üldözték – ameddig erejük volt hozzá – a további generációs célcsoportokat. Akik között szerepeltek például a „hobók” és a „csövesek”. A zene, a hajviselet, az öltözködés és az életmód eltérő volta azonban ekkor már kevésbé jelentett olyan mértékű rendszerellenes ifjúsági ellenkultúrát, mint az 1965–1972 közötti években.
Az 1960–70-es évek fordulójának nonkonformista ifjúsági magatartását elemzi hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.

Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala