Nem vagyok egyedül

Szálinger Balázs 31 éves korára hat könyvet tett le az asztalra, három verses epikai mű mellé három verseskötetet és két drámát. 2008-ban Junior Prima-díjat kapott. Legutóbb az Oidipusz gyermekei című művét mutatta be a Radnóti Színház Valló Péter rendezésében, s kis idő múlva jelent meg legújabb verskötete, az M1/M7. Az időmértékes forma elkötelezettjét, a főállású költőt divatokról, sikerről, hazaszeretetről kérdeztük.

Új kötetében, az M1/M7-ben klasszikus versformákba önt nagyon is modern és személyes tartalmat. Van előképe ennek a stílusnak? Kit tart irodalmi példaképnek?
– Adyt, Petőfit és Csokonait tartom a legnagyobb magyar költőknek. És Karinthyt, aki ha csak prózát vagy újságcikket írt volna életében, akkor is az egyik legnagyobb költő lett volna.
– Miért fontos önnek a kötött forma és az időmértékes verselés?
– Belenevelődtem. Ide vezettek a gimnáziumi olvasmányélményeim, aztán az a társaság, amelyik megtanított az alapokra: a kolozsváriak, az Előretolt Helyőrség, az Erdélyi Híradó kiadó és köre. Formajátékokon keresztül tanultam meg írni. És remélem, elmondható, hogy idővel lett olyan téma is, amelyről már ezzel az eszköztárral méltón tudok megszólalni. A magyar irodalomnak is vannak hagyományai, amelyeket megtörni nem tartok érdemesnek. Változtatni is ezek ismeretében szabad. Sőt, ezek ismeretében lehet igazán. A hagyományokat elvetni csak úgy lehet, hogy ismerjük őket.
– Az ön műfajai, például a verses epika, bár újraéledtek, ma nem a legdivatosabbak, talán másra áll az emberek füle. Miért ragaszkodik mégis hozzájuk?
– Az emberek füle manapság a televízióra áll, és ha minket, költőket meghagytak így, figyelem nélkül, akkor hadd játsszunk a homokozónkban azt, amit akarunk, nem? A divatokról pedig csak anynyit, hogy a kötött versformák kétezer éve működnek, butaság divatnak nevezni őket. Nemrég az egyik darabomban szereplő színész mondta, hogy mielőtt megismert, nem is tudta, hogy ilyen még létezik. A szabad vers természetesen ugyanolyan értékes, mint egy formába írott vers. Csak az a furcsa, amikor a formát nem megtanuló emberek mondják az én világomra, hogy elmúlt. Nem múlt el. Itt vagyok, és nem vagyok egyedül.
– Melyik az a versforma, amelyik a legközelebb áll önhöz?
– Most épp az Ady-féle felező tízes. Érdekes, mert magyaros ritmusa van, de van benne lehetőség a daktilizálásra (tá-ti-ti-tá-tá, tá-ti-ti-tá-tá). A magyar fülben is benne van ez a lüktetés, most ezeket élvezem. Az a gond, hogy amint rám nő egy-egy ritmus, egy sorfaj vagy versforma, abból menekülni kezdek azonnal. A hexameter is olyan lett, mintha élőbeszédet írnék. Már nem is érdekel.
– Milyen irányzatba, trendbe sorolná magát?
– Ha a verses epikát nézzük – és nem a minőség, hanem a műfaj szempontjából –, akkor remélem, hogy a Vörösmarty-, Arany László-féle verses epikai trendbe sorolható, amit csinálok. Ha a verseket nézzük, akkor a halott klasszikusokon túl Szőcs Gézát, Térey Jánost, Kemény Istvánt, az Előretolt Helyőrség tagjait említeném. Nádasdy Ádám szigorú, tiszta verses világa is vonz.
– Új kötetében megjelenik a kritika a társadalom vagy inkább valóság iránt. Jól érzékelem?
– A jogot végzett vagy jog iránt érdeklődő magyar költőknél kimutatható a társadalmi kérdések iránti nagyobb fogékonyság. Így volt Adynál vagy az országgyűlési ifjak generációjánál, Jókainál, Madarász Viktornál. Engem mindig érdekelt a közélet, tizenéves koromtól kezdve. Egy katolikus faluban felnőtt ember vagyok társadalmi érdeklődéssel, ebből talán mindenki tudja, hova tegyen. Ha látok egy koldust, nem az a megoldás, hogy írok róla verset valahova húszezer forintért arról, hogy hej, de szomorú vagyok én ma. Van annak egy rendszere, hogy az az ember miért került az utcára, és ezt át kell látni. Vagy legalábbis megpróbálni átlátni.
– Az új költőgeneráció működését, amely Térey Jánossal kezdődik, és talán önig tart, nagy figyelem övezi. Minek köszönhető ez a siker?
– Ez a pár száz eladott kötet azért nem népszerűség. Indíttatásom feltétlenül a populáris irodalom. Úgy érzem, azok közé tartozom, akiknek nemcsak az értelmiségi világ számára van mondanivalója. Egyáltalán az értelmiségi szót sem szeretem, nem is tartom magam annak.
– Hanem?
– Költőnek tartom magam.
– Az értelmiségi szót pejoratív jelzőként használja?
– Kemény mondat lenne. De… annál, amit csinálok és csinálunk még pár százan, mindenképpen fontosabb kérdés, hogy mennyi liszt van a dödöllében. Az az igaz, az az élet. Csak annyi az egész, hogy ha az ember tudja, miben a legjobb, kutya kötelessége azzal foglalkozni. Sajnos én ehhez értek legjobban, még ha tudom is, hogy társadalmilag kimutathatatlan a hatása. Szomorú, de hát ez van. Végül is élősködő vagyok.
– A posztmodern hatás alól ki tudta vonni magát?
– Gyerek voltam, amikor virágzott. Abban biztos vagyok, hogy az olvasó nagy úr, és hasznos, ha az elbeszélésnek van története. Nem elsősorban a szöveggel magával és annak a megírási szintjével, vagy a nyelv ismeretével és annak prezentálásával mérem az irodalmat, hanem egyrészt a mondandóval, másrészt azzal, hogy szórakoztat-e valamilyen szinten. Ezért mondom a posztmodernre, hogy bár vannak mögötte komoly irodalmi teljesítmények, nem találok magamra benne. Én Móricznál leragadtam, nem azért mondom ezt, mert meglepőt akarok mondani, hanem jobban érzem magam, ha van egy hős, aki akár kilencszáz oldalon át visz engem. Nádast vagy Esterházyt nagyra tartom, de nem az én világom. Szilágyi István vagy akár Spiró sokkal inkább. Amikor maga a szöveg öröm, az nekem nem nagy öröm.
– Miért indult a dráma felé?
– Felkérésre. Az még várat magára, amikor saját ötletű drámát írok, de nagy dolog mások ötletében is megtalálni magamat úgy, hogy közben én is élvezem. És édes gyermekemnek tartom nemcsak az Oidipusz gyermekei szövegét, hanem az előadást magát is, pedig nem én voltam a rendező. Végig ott voltam a Radnótiban a próbák alatt, és a szemem előtt alakult ki. Szeretem.
– Nagyon fontos munkáiban a hazájához való kötődés. Mi jelenti önnek a hazát?
– Szűkebb értelemben Zala, tágabb értelemben a Kárpát-medence. Ahol felnőttem, Keszthely környékéhez és a nagyszülők tájaihoz, az Őrséghez, Göcsejhez mindig kötődni fogok. Húszéves koromban nem hittem, hogy lokálpatriotizmusról lehet nem ironikusan írni, most irónia nélkül tartom nagyon fontosnak, és így írok róla. Úgy látszik, egyre konzervatívabb leszek. De ugyanígy ragaszkodom Erdélyhez, a költői szülőhazához is. Éppen gondolkodom rajta, hogy Kolozsvárra költözöm.
– Valaha egy Fidesz-alapítványnak dolgozott. Nem káros ezen a pályán az elköteleződés?
– Ez közvetlenül érettségi után, bő évtizede volt. Volt előttem más pálya, mégsem azt választottam. Pedig lehetne több pénzem is. Mint szavazópolgárt érdekelnek ezek az ügyek, de mint költő, mélyen szinten alattinak tartom ezt az egészet. És most a költőt kérdezi.
– Mi a költészet: munka, hobbi, hivatás?
– Nem mondom, hogy küldetés, mert kinevetnének, mondjuk inkább, hogy hivatás. Életforma talán, vagy elkötelezettség. A színháznak köszönhetően most sikerül megélnem is csak és kizárólag versből. Hálás is vagyok mindenkinek, akinek ezt köszönhetem. De lehet, hogy tényleg csak a szerencse üldöz.