Öltöző

Mit árul el az öltözék a személyiségünkről és a korszakról, amelyben élünk? Milyen összefüggésben áll mindez a képzőművészettel, az irodalommal, az építészettel, a szociográfiával? Hányan dolgoztak hajdan egy káprázatos báli toaletten, hogy két nap alatt elkészüljön? Hogyan lett „ruházati felelős” 1953 után Farkas Mihály, az ÁVH hírhedt főembere? Baj-e, ha a nagy európai és ázsiai szalonokban közösen találják ki a globális divatot? Ezekről beszélgettünk F. Dózsa Katalin művészettörténésszel.

F. Dózsa Katalin művészettörténész, címzetes egyetemi tanár. 1971–1994 között a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének muzeológusa, 1994–2004 között a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese, 2007 óta a gödöllői királyi kastély múzeumi szaktanácsadója. Számos jelentős hazai és nemzetközi kiállítás rendezője. Szorosabban vett kutatási területe a viselet története. 1985 óta tanít viselettörténetet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textil- és öltözéktervező tanszékén, 2003 óta a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolájának díszlet-jelmez tervező szakán. Alapító tanára a Budapesti Divatiskolának. Eltűnt idők, eltűnt divatok, 1867–1945 című könyve 1989-ben jelent meg.

Nem hittem volna, hogy minderre választ tud adni a viselettörténet, mint új tudományág, amelynek – kutatói és vezető muzeológusi tevékenysége mellett – ön az egyik európai megalapítója. Hogyan talált rá erre az új, izgalmas területre?
– Színpadi jelmeztervezőnek készültem, majd egy „bukfenc” után az ELTE irodalom és művészettörténet szakán folytattam tanulmányaimat. Szakdolgozatomat a XIX. század viselettörténetéről írtam. Nem sikerülhetett rosszul, mert megkerestek a Magyar Nemzeti Múzeumból azzal a szándékkal, hogy rám bíznák a textilgyűjtemény vezetését. Ez meg is történt 1971-ben. Úgy éreztem, mintha megnyertem volna az ötös lottó főnyereményét.
– És nem így volt?
– De igen. Huszonhárom tartalmas, szép évet töltöttem ott. Kezdettől fogva szenvedélyesen izgattak azok az emberek, körülmények, akik vagy amelyek létrehozták a ránk maradt tárgyakat, öltözékeket. Ahhoz, hogy megfejtsük ezek titkait, üzeneteit, otthon kell lennünk a történelemben, a művészetekben, az adott kor társadalmi szokásaiban, irodalmában. Egyik célom az volt, hogy a mához közelítsem Erzsébetnek, a Monarchia utolsó császárnéjának és magyar királynéjának karakterét, személyiségét a viselettörténetből kiindulva. A Nemzeti Múzeum textilgyűjteményében több eredeti darabot őriztünk a ruhatárából. A rendszerváltozás előtt rendszeresen kölcsönkérték őket tőlünk kiállításaikra egyes bécsi múzeumok. Bosszantott némiképp, hogy minket miért nem engednek így kibontakozni. Végre 1989 után megtehettük. Az 1992-ben a Párizsi Divatmúzeummal Budapesten megrendezett kiállításunknak 270 ezer látogatója volt. Nagy vonzerő, ha az öltözködés, a festmények, a felidézett miliő által azonosulni lehet a megidézett korral, annak meghatározó szereplőivel.
– Erzsébet magas, hihetetlenül karcsú, kellő helyeken telt alakja, a földig érő haj, a szabályos arc, a gyönyörű viselet természetesen rabul ejti a tekintetet. Ám ahhoz, hogy évekig tartó kutatásra ösztönözzön valakit, más motiváció is kell. Mi az, amit különösen értékesnek tart a személyiségében?
– Az ő szépsége belülről fakadt. Tulajdonságait, szokásait tekintve élhetett volna a XX. században, de élhetne ma is. Tragikus sorsú ember volt, hisz korának társadalmi rendje szerint mások döntöttek női létéről, szerepéről. Tizenöt évesen választotta ki Ferenc József császár későbbi feleségének. Intelligenciája, érzékenysége miatt szenvedett a császári udvar intrikáitól, légkörétől, a rangjával járó kötelezettségeinek csak kényszeredetten tett eleget. Olykor természetes módon „mert” viselkedni, amivel nem tudtak mit kezdeni a főúri körökben. Vitriolos verseket írt az őt körülvevő légkörről és álságosságról, de tekintettel az érintettekre és felelősségére, ezeket csak halála után ötven évvel engedte kiadni. Környezetének egy része rajongott érte, mások furcsállották a rendszeres testmozgás iránti igényét, a diétáit. Mindezek ma természetes elemei a női létnek, életmódunknak. Okos, igen művelt, széles látókörű aszszony volt, kiváló politikai és diplomáciai érzékkel rendelkezett. A maga módján és lehetőségeivel sokat tett a kiegyezésért. Megtanult magyarul, nagyon szépen beszélt a nyelvünkön. Mivel kedvelt helye volt a gödöllői kastély, ahol a vadászidényeket töltötte, ez Pest fejlődéséhez is hozzájárult. A királyi udvar jelenléte pezsdítően hatott a nemesség társasági életére, emelte viselkedési kultúráját, és magával hozta az új paloták, utcák építésének igényét is.
– Hamisítják-e az öltözékét?
– Miért ez a terület lenne kivétel? Egy ízben felfedeztem egy „baklövést”, amelyet tudatlanságból követtek el a leszármazottak. Egy korabeli felsőruházatba belehímeztették Erzsébet monogramját. Ezt pedig annak idején csak és kizárólag a fehérneműknél tették a mosáskor történő válogatás miatt. Egyébként még a korabeli festményeken vagy fotográfiákon viselt ruhák is lehetnek „becsapósak”.
– Egy évtizedig tevékenykedett a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyetteseként. Számos nagy esemény kíséri ezt az időszakot is. Mire emlékszik a legszívesebben?
– A kiváló együttműködésre hazai és külföldi múzeumokkal, a barátságokra. Az utóbbinak jelentős szerepe volt abban, hogy gazdagítani tudtuk a kiállítások anyagait a múzeumok közötti kölcsönzésekkel. Megemlíteném Az áttörés kora című kiállítást, amelyet 2003-ban Bécsben, majd Budapesten rendeztünk meg. A két főváros 1873 és 1920 közötti fejlődését, egymásra hatását, művészeti életét, irodalmát, környezeti és öltözködési kultúráját igyekeztünk megmutatni. Egy esztendővel később a Budapest–Párizs a divat tükrében című kiállítással a francia főváros divatmúzeumában debütáltunk. A XVIII. századtól napjainkig tartó meghatározó irányzatokat, azok hátterét, a változásokat a viseletek és a korabeli festmények által érzékeltettük.
– Párizs meghatározó szerepe vitathatatlan, de hol tartottunk mi e tekintetben?
– Jó ideig sehol. A magyar arisztokrácia ismert volt eleganciájáról – a bécsi, párizsi, londoni szalonok jóvoltából. Ám kevéssé tudott, hogy milyen szerepet játszott Széchenyi István a hazai öltözködési kultúra fejlődésében azzal, hogy haza akarta csábítani külhonból a magyar főurakat. A társasági élethez elegáns megjelenés kellett. Szükség volt magyar szabókra, cipészekre, textilesekre, kalaposokra s egyéb kellékeket készítő mesterekre. Tehetségben, ízlésben, szorgalomban és olcsó munkaerőben nem volt hiány. Tíz képzett szabász két nap alatt összehozott egy báli költeményt. Így a századfordulóra Budapest az európai divat jelentős központjává vált. E pozíciójából először a világháború billentette ki.
– Mi jellemezte a nyugodtabb, prosperálóbb időszakokat itthon és Európában?
– A társadalom krémjének megvolt a kizárólagos tervezői köre. Miután viselni kezdték a számukra készített öltözékeket, a „toalattek” bekerülhettek a divatlapokba. Annak is megvolt a rendje, hogy ezeket mikor kezdték utánozni a középosztály tagjai. Ez a folyamat úgy egy évig tartott. További három esztendő kellett ahhoz, hogy a társadalom alsóbb rétegei is hasonló minta alapján öltözzenek. Az 1930-as években a nagyobb pesti szalonok tulajdonosai rendszeres vendégei voltak az irányt mutató nagy párizsi divatbemutatóknak. Néhány modellt megvásároltak, és itthon méretre varrták, vagy saját ötleteiket adták hozzájuk. Ipari méretű konfekciógyártás nem létezett, a divat és az öltözködés a kézműves tevékenységekre épült. Több tízezer embert alkalmaztak a szabászatokban, a varrodákban, a kalapos- és cipészműhelyekben. Egyébként a pesti lábbeli fogalom volt, a külföldi turisták egy része előre megrendelte, s néhány nap múlva vihette is magával. Az igényes kézművesség természetesnek számított, a felhasznált anyagok minősége és tartóssága szintúgy. Foglalkoztatási, gazdasági szempontból jelentős társadalmi rétegről volt szó, amelyet 1945 után még hagytak létezni. Ám 1949-ben az üzleteket, műhelyeket államosították, az embereket szétszórták. Beköszöntött a diktatúra a divatban is, hisz egyformának kellett látszani.
– A História című folyóiratban 1991-ben elsőként foglalkozott a szocialista időszak különböző szakaszainak divatjával. Később jó néhány konferencián, tanulmányban visszatért erre a korra. Mi újat tudott még felfedezni arra a kiállításra, amely a Nők Lapja hatvanadik évfordulójára készült?
– Magam is meglepődtem, hogy milyen hatással voltak rám az 1949-től végigböngészett lapszámok. Bár gyerek voltam az ötvenes években, de felidéződött bennem az akkori idők zártsága, a mímelt lelkesedéssel vegyülő szorongás.
– Ezért „nyitott” azzal a lapszámmal, amelynek címlapjáról Sztálin néz le ránk?
– Művészettörténész vagyok, nem politikus, de a cikkek tartalma, hangneme, a képi megjelenítés árnyaltabbá tette idevágó ismereteimet. 1949-től hatott a szovjet minta, az egyenruházatra való törekvés. Ha mindenki egyenlő, nézzen is ki mindenki egyformán. A puritánságnak persze megvoltak a protestáns, történelmi hagyományai, de azt a célszerűség diktálta, itt pedig a hatalom szabta meg, mit vehet fel az ember és mit nem. A legtöbb nő szenvedett ettől, s próbált is némi színt csempészni a szürkeségbe, de erre csak 1953 után nyílt mód. Ekkor a párt a divat tekintetében is tett némi engedményt. Ám jellemzően a rettegett ÁVH-sra, Farkas Mihályra bízták, hogy a magyar ipar elegendő csinos ruhát gyártson a nők számára.
– 1957-től aztán eljött lassan a „Kánaán”. A központi könyvtárban már hozzá lehetett jutni a párizsi divatlapokhoz, a hatvanas években a boltokban szebb használati tárgyakhoz, lakásdíszekhez. A házimunkához pedig az „otthonkát” ajánlották. Ja, és lehetett kapni Panni robogót is. Azt olvastam, önnek volt egy ilyen járműve, meg is botránkoztatta vele a környezetét.
– Így, visszanézve az időben, kicsit jobban megértem egyesek nosztalgiáját a Kádár-korszak szolid gyarapodása iránt, amelyhez az öltözködés is hozzátartozott. De hát a „szürke korszak” csak részben ért véget. Az 1956-os forradalom utáni időkben divatozhattak a nők, de ennek nem voltak meg a feltételei. A modelleket a Ruhaipari Tervezővállalatnál „álmodták meg”, csak éppen képzetlen emberek. A szovjet irányzat kivételével egy ideig semmiféle külső hatás nem érinthette a szakmát. A divat ciklikusan és gyorsan változik, a szocialista tervgazdálkodás pedig kötöttsége és lassúsága miatt ellentétes irányú ezzel. A hatvanas évek közepétől már kezdtek megjelenni a tehetséges ruhatervezők, de a fejlődést fékezte, hogy a ruhagyárak legjelentősebb felvevőpiaca a Szovjetunió volt. Ott pedig, ha megérkezett a GUM áruházba egy nagy tétel magyar gyártmányú felsőkabát, meg sem nézték a méretet a vásárlók, az számított, hogy megszerezzék. Aztán az utcán egymás között csereberéltek.
– Egy fiatal formatervezővel néztem végig az említett kiállítást. Nem győzött álmélkodni azon, hogy mennyi ízléses, jó vonalú kosztüm, cipő, táska volt forgalomban. Bizony, hordaná ezt is, azt is, mondta.
– Jó nevű textiliparunk volt, a Május 1., az Elegant ruhagyár már nyugatra is exportált. Akinek mázlija volt, a Luxus Áruházban vagy a divatintézet üzletében hozzájuthatott jobb darabokhoz. Az Iparművészeti Főiskoláról tehetséges tervezők kerültek ki, s néhány elegánsabb magánüzlet is magára talált. Kivételezett helyzetben volt a belvárosi Rotschild-szalon, tulajdonosa már ott lehetett a párizsi divatbemutatókon. A nyolcvanas években pedig ismét visszatértünk a nemzetközi porondra, s üzleteink dugig lettek azokkal a divatcikkekkel, amelyeket a modern kor tömegtermelése hozott létre.
– Most örüljünk vagy bánkódjunk azon, hogy nem létezik textiliparunk, nem gyártunk cipőt, ruhát?
– Nem csupán a rendszerváltozás miatt történt így. A hazai folyamatok egybeestek az európai ruhaipar összeomlásával, amikor a termelést Ázsiába helyezték át az olcsóbb munkaerő miatt. Ma már Ázsia ruhaipara nem csupán mennyiség előállítására törekszik, hanem igyekszik figyelni a minőségre is. Tanul Európától, az itteni tervezőktől. De azért nem kell kétségbeesnünk. A divatszakmában ma az marad talpon, aki „pillanatok” alatt tud váltani, gyártatni. Ezért nem mindig érdemes messzi földről idehozni az új kollekciókat. És a tömegöltöztetés ellen már érzékelhető bizonyos lázadás. Dániában, Németországban, de nálunk is feltámadóban van az igény az egyéni stílusú, a személyiséghez kötődő öltözékre. Ezt az igényt az új, merészen gondolkodó, fiatal tervezők fogják kiszolgálni.
– Ha arra kérném, hogy 2009-ből néhány jellegzetes ruhadarabot tegyen el az utókornak, mit választana?
– Trikót és farmert.
– Csak ennyit?
– Na jó, hozzátennék egy esküvői és egy báli ruhát.