Végjáték a Jangce mentén

Ha azt nem is állíthatjuk, hogy az aranyérmes oroszok a „spájzban vannak”, a Kínában tegnap befejeződött női kézilabda-világbajnokság számunkra legbiztatóbb üzenete mégis az, hogy a magyar válogatott és a nemzetközi elit között nincs szintkülönbség. Hisz például a franciák három vereséggel lettek másodikok, a mieink pedig kettővel kilencedikek.

Tegnapra már csak két meccs maradt Nancsingban, ez volt a végjáték a Jangce mentén. A harmadik helyért a kilenc olimpiai bajnokkal érkezett norvégok simán verték 31-26-ra a spanyolokat, a döntőben pedig az oroszok 25-22-re a franciákat. Ezzel 2005 és 2007 után zsinórban harmadik, a harmadik évezredben negyedik vb-aranyukat nyerték úgy, hogy a korábbi diadalok kulcsfigurái, élen a csapat eszével, Poltorackajával (róla csak annyit, hogy vele még Trefilov mester sem merészelt üvöltözni) Kínából már hiányoztak. Azaz a jelek szerint annyira mégsem, mert az oroszoknál annyira gazdag a merítési lehetőség, hogy esetükben tényleg nincs értelme tartalékos keretről beszélni.
Egyesek szerint nálunk sincs. Pedig négy nemzetközi klasszisunk közül Pálinger Katalin és Görbicz Anita nem szerepelt a vb-n, Tóth Tímeának felvillanásai voltak, de folyamatosan nem tündökölt, Vérten Orsolya pedig a negyedik csoportmeccs első félidejében megsérült, és kihagyta a komplett középdöntőt. Másrészt a Pálinger árnyékából előlépett kapusok, főleg Herr Orsolya bizonyították, hogy többre hivatottak epizodistánál, Zácsik Szandra máris kinőtt az ígéret fázisból, valóban ő lehet az új Sterbinszky, a balkezes lövő helyén játszó Bulath Anita élete formáját mutatta, a két irányítónak, Szucsánszkinak és Kovacsicsnak is akadtak remek periódusai, és a keretbe az utolsó pillanatban beugrott Juhász Gabriella is derekasan helyettesítette Vértent. A Görbiczéhez hasonló térdsérülést szenvedett Szamoránsky Piroska viszont igazán elkelt volna beállóban, mint ahogyan olykor egy virtuóz, váratlan megoldás, máskor pedig a rutin, a kiszámíthatóság is.
Mindezek figyelembevételével a kilencedik helyet realitásként és olyan biztató kiindulópontként érdemes megélni, ahonnan felfelé vezet majd az út. A magyar válogatott ugyanis egyértelműen erősebbnek tűnik a mögötte végzetteknél, de nem feltétlenül gyengébb az előtte zártaknál. Példaként a franciák három vereséggel lettek másodikok, a mieink kettővel kilencedikek. Ám az is igaz, hogy a CD ág első négy helyezettje közül egyet sem sikerült legyőzniük, az AB ág első négy helyezettje viszont rendre megverte a magyar oldalról kapott ellenfeleit; miért kárhoztatnánk tehát a balsorsot?
Legfeljebb a spanyolok és a koreaiak elleni döntetlenekért. Amit ezekről utóbb Mátéfi Eszter szövetségi kapitány mondott, az felér egy frappáns vb-értékeléssel és szándéknyilatkozattal is: „Több munkával, rutinnal, fegyelemmel és koncentrációval kínai döntetlenjeinket és talán vereségeinket is győzelmekké formálhatjuk, és akkor a mostani hiányzókkal kiegészülve akár már a jövő évi Eb-n vagy a 2011-es vb-n jelentősen előre léphetünk.”
Mondjuk évente két helyezést. Nem őrült tempó, de a londoni olimpiára éppen érmet hozna.