Beszögellés

A togói fociválogatottra géppuskatűz zúdult, de mintha mi sem történt volna, Angolában zajlik a labdarúgó-Afrika-kupa, amely egyben kiváló marketingfogás az ország eredményeinek bemutatására. A cabindai lázadók számára szintúgy.

Újkapitalisták
A jelenleg tizenhétmilliós Angolában az 1961-től 2002-ig tartott folyamatos polgárháborúban az MPLA, a marxista Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom kerekedett felül, legyűrve a Jonas Savimbi vezette UNITA-t, a Nemzeti Egység a Teljes Felszabadításért szervezetet. Harminc éve Eduardo dos Santos az elnök, ami némi fogódzót jelent az ország demokratikus berendezkedését vizsgálva. A több évtizedes kegyetlen belháború nyomait máig nem sikerült eltüntetni.
A hajdanán az egyenlőségért küzdő MPLA vezetői a kapitalizmus felépítésében szereznek elvitathatatlan érdemeket. Még afrikai méretekkel nézve is szembeötlő a társadalmi egyenlőtlenség: a lakosság kétharmada kevesebb mint napi két dollárból él, miközben vannak olyanok, akik havi húszezer dollárért bérelnek lakásokat Luanda szívében. A válság előtt egy kétszobás lakásért 550 ezer dollárt kértek ugyanitt, ami még Amerikában is becsületes summa. A tulajdonosok közt megtalálhatók a kormány emberei, katonai vezetők, bankárok, kőolajtársaságok menedzserei. Az olajmannával járó korrupció behálózza az egész országot.
Csak Luanda környékén milliók élnek bádogvárosokban. A munkanélküliség megközelíti a hatvan százalékot. A csecsemőhalandóság kiemelkedő: négy gyermek közül egy nem éri meg az ötéves kort. Ennek ellenére a lakosság kétharmada 18 év alatti. Az utóbbi években a vezetés egy része is felébredt, hogy katasztrófába vezet ez az út, amelyen járnak. Dos Santos rendszere most rohamléptekkel akarja behozni az „elmaradást”. Pár év óta kínai cégek szállták meg Angolát: utakat, vízvezetékeket, iskolákat, egyetemeket, kórházakat építenek. Hihetetlenül gyorsan, de a minőségre nem sokat adva. Ám ezekbe az új épületekbe tanár, professzor, orvos, nővér kellene, amiből égető hiány van.

A hét elején Togót kizárták az Afrika-kupáról, mert labdarúgócsapata nem jelent meg a Ghána elleni találkozón. Persze tudjuk, ha egy csapat nem játssza le a selejtező mérkőzést, ez a hivatalos módja a diszkvalifikálásának. De talán az afrikai futballszövetségben is eltekinthettek volna a hivatalos szóhasználattól. Hogyan is jelent volna meg a csapat? Súlyos sebesültekkel és halottakkal?
Togo focistái múlt hét pénteken megérkeztek Cabindába, az angolai enklávéba – amely hivatalosan tartomány –, hogy részt vegyenek az Afrika-kupán. Ám elkövettek egy hibát: busszal jöttek. Ezt egyébként a vendéglátók is szemrehányóan felrótták nekik: „Nem ismerik a repülőt?! Ha légi közlekedéssel jöttek volna, akkor nem fordult volna elő hasonló eset.”
Kongó határát épphogy pár kilométerrel maguk mögött hagyták, amikor váratlanul géppuskatűz zúdult az autóbuszukra. Húsz percig tartott a lövöldözés. A togói labdarúgók közül, aki nem sérült meg, az mobiltelefonja után kutatott, hogy életében utoljára még beszélhessen a szeretteivel. Mindenki biztos volt abban, hogy ezt a támadást nem élik túl. A csapat sajtósa és másodedzője meghalt, a cserekapus jelenleg is egy dél-afrikai kórházban fekszik kómában. További nyolcan megsebesültek.
A múlt hét végén volt egy kis bizonytalanság a togói focisták közt, hogy részt vegyenek-e a kontinensviadalon, de végül a miniszterelnökük döntött, hazarendelte „fiait”. Ezt követően jött a kizárás. Vajon az afrikai labdarúgó-szakemberek miért nem gondoltak arra, hogy életveszélyes övezetbe helyezték a selejtezőcsoportot? Ha húsz percet a körülöttük becsapódó golyózáporban töltöttek volna el, attól tartva, hogy a következő lövedék talán az életüket oltja ki, napok múlva olyan nagy kedvük lenne focizni? Az angolai rendezők pedig vendéglátókhoz híven miért nem gondoskodtak az odaérkezők biztonságáról? Joggal merül fel a kétely: vajon az idén nyári dél-afrikai futball-világbajnokságon is hasonló esetekkel kell számolnunk? A nemzetközi sajtóban megszólaltatott neves labdarúgó-szakemberek persze cáfolják ezt. Hát ilyen biztos nem lesz, ilyen merényletek teljességgel ki vannak zárva, de azért jó páran megjegyezték, hogy tartanak a Dél-Afrikában tomboló rekordszintű városi bűnözéstől.
Ma már látszik, hogy mekkora hiba volt Angolának ítélni az Afrika-kupa megrendezésének jogát. De még ennél is nagyobb hiba volt az, amikor az angolai rezsim, mintegy azt példázandó, hogy Cabindában urai a helyzetnek, oda tette az egyik selejtezőcsoportot. Igaz, hogy három éve viszonylag nyugodt a helyzet a tartományban, de korántsem annyira, hogy ott nemzetközi eseményeket lehessen lebonyolítani. Ugyanis egy éve a Cabinda Enkláve Felszabadítási Frontnak, a FLEC-nek az egyik katonai szárnya ottawai kongresszusán a fegyveres harc felújításáról döntött. Ők követték el a focisták elleni támadást is.
De hogyan alakult ki Afrika területén ez az eléggé ismeretlen beszögellés? Angolának miért érdeke az, hogy bármi áron fenntartsa befolyását Cabindában?
A XIX. századig, a gyarmatosítás koráig kell visszamennünk, hogy az első kérdésre magyarázatot találjunk. Az angolok és a portugálok ekkor biztosították a hajdani Belga-Kongónak a kijáratot a tengerhez. Az már kevésbé érdekelte őket, hogy az ott élő népet, a bakongókat három országba kényszerítették. Amikor 1975-ben tárgyalások folytak Angola függetlenségéről, meg sem hívták az eszmecserére a cabindaiakat.
Ekkor már Angola fővárosában, Luandában is tudták, milyen kincset tartanak a kezükben. Az alig több, mint hétezer négyzetkilométeres területen 1954-ben találtak először kőolajat, azóta a térség igazolta ráragasztott nevét: Afrika Kuvaitja. Az önállósodási harcokat csak felerősítette a hatalmas olajkészlet; a harminc évig tartó fegyveres konfliktus áldozatainak számát harmincezerre becsülik. Az angolai polgárháborúban kubai csapatok biztosították az amerikai olajcégek háborítatlan olajkitermelését. Tíz százalékban ebből a térségből elégítik ki az Egyesült Államok olajszükségletét ma is.
Negyvenezer főnyi angolai katonaság felügyeli a hatszázezres cabindai lakosságot. Az ő feladatuk az olajmezők védelme is. Van mit védeniük: Angola, amely Nigéria után Afrika második legnagyobb olajkitermelője, napi 1,9 millió hordó kőolajat hoz felszínre, amelynek 60 százaléka Cabindából származik. A nemzeti olajtársaság mellett, amely a jelenlegi cabindai kitermelés 41 százalékát bányássza ki, az amerikai Chevron (39,2 százalék), a francia Total (10 százalék) és az olasz ENI (9,8 százalék) rendelkezik kitermelési koncessziókkal.
Így már érthetjük, hogy ez a terület miért ilyen értékes a hajdani angolai marxistáknak, akik mára nagy kapitalistákká váltak. A legnagyobb cabindai felszabadító frakcióval 2006-ban sikerült békeszerződést kötniük, vezetőjük még miniszteri posztot is kapott a luandai kormányban. A kormány úgy gondolta, hogy az egymilliárd dollárért kínai cégek által felhúzott négy stadion egyikének helyszíne Cabinda lesz, hadd lássa a világ, milyen hálás Angola az enklávénak.
A katonai szárny harcosai azonban élni akartak a kiváló médiaalkalommal, amely az Afrika-kupát övezi, és létezésüket igazolandó géppuskatűzzel fogadták a togói válogatott buszát. A szervezet vezetője, Rodrigues Mingas, aki egyébként menekültként Franciaországban él, határozott hangú közleményben tudatta, hogy harcban állnak, és e küzdelemben minden megengedett. Ebben azért téved: ártatlan, jó szándékkal érkező vendégeket ölni nehezen igazolható stratégia. A katonai szárny – harcoljon bármilyen nemes ügyért – ezzel az akciójával lejáratta magát az egész világ előtt.