Szakmai körökben nem csekély botrányt kavartak a kinevezések, s a viharokra a politikai élet is reagált: országgyűlési felszólalásokban firtatták, miképpen volt lehetséges szakmailag enynyire megalapozatlan döntéseket hozni. A kérdések persze magukban foglalták a válaszokat is, az interpellálók inkább csak a minisztert tették próbára.
Hiller István a liberálisok november 18-i parlamenti interpellációját hatalmi kompetenciájának hangsúlyozásával, az ellenzékét november 30-án egyszerű fölényeskedéssel söpörte le. Sándor Klára kérdése a nemzeti könyvtárral kapcsolatos, nyilvánvalóan védhetetlen és jogsértő döntést érintette, míg Halász János a frissen kinevezett vezetők MSZP-kötődéseiről érdeklődött. A dolog pikantériája, hogy a csupán híresztelésekből, pletykákból és talán véletlenül nyilvánosságra került igazságmorzsákból kikövetkeztethető helyzetből úgy tűnik, Sándor Klárát saját pártja holdudvarának egy részével is szembefordíthatja felszólalása. Az intézményvezetők cseréje ugyanis egyszerre szimbolikus és anyagi (üzleti) kérdés, pártpolitikai érdekek és ellenérdekek feszülnek egymásnak, ám a cinikusan antidemokratikus döntési mód és a folyamatok állomásainak eltitkolása miatt szinte lehetetlen tisztán látni.
Ami bizonyos, hogy a Magyar Nemzeti Galéria élére jelölt Csák Ferenc egyenesen a miniszter mellől, államtitkári magasságból ejtőernyőzik a királyi palotában működő, stratégiailag is fontos nemzeti gyűjtemény élére. Kinevezése öt évre szól, március 1-jétől érvényes, tehát Csák kényelmesen kihúzhatja idejét a minisztériumban, majd amikor amúgy is csomagolni kell, átköltözik a nemzeti galériába. Az ötletet egyébként Bereczky Loránd, a gyűjtemény nyugdíjba vonuló főigazgatója is támogatja, aki hosszú pályája során sok fontos pozíciót töltött be, például az MSZMP-kb munkatársa is volt. Pedig a pályázattal kapcsolatban van elég tisztátalanság és homály. Például a minisztériumnak sikerült olyan helyzetet teremtenie a pályázat kiírása körüli kiszivárogtatások és nyomásgyakorlások révén, hogy Csáknak még csak riválisa sem akadt pályázata benyújtásakor. Formailag tehát támadhatatlan a dolog, de a józan ész alapján kevéssé hihető a tisztességes előkészítés: a pályázatokat szeptember 1-jén írta ki a minisztérium, viszont Csák október 5-én az Index kérdésére még azt válaszolta, hogy „gondolkodik a pályázáson”. Márpedig a beadási határidő a Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ honlapján való megjelenéstől számított 30 nap. Legalábbis a kiírás szerint. Tehát október 1-jén elvileg már le is kellett volna zárulnia a pályáztatásnak, hacsak meg nem hosszabbította valaki titokban a beadási határidőt…
A bírálóbizottság tagjai közül Fabényi Júlia vissza is adta megbízatását, bár a tiltakozás nyilvánvalóan csupán jelképes gesztus volt, a döntést kevéssé befolyásolhatta. Egyes szakmai vélemények szerint a harmincöt éves Csák Ferenc szocializációja, családi kötődései – műgyűjtő szülei – révén jó szakemberré válhat – majd. Mások szerint ugyanez a beágyazottság inkább aggodalomra ad okot, semmint optimizmusra. Az biztos, hogy eddigi életútja és szakmai tapasztalata kevéssé indokolja, hogy a soproni időközi választásokon 2005-ben nagyot bukott politikus a magyar festészeti örökséget megőrző, rendszerező, közzétevő nemzeti kulturális intézmény vezetője legyen. Ha Hiller István osztályvezetőnek nevezteti ki a kívülről jött jelöltet, bizonyára kevesebb értetlenkedést szül a döntés.
Csák politikai kinevezésénél is nagyobb felháborodást keltett az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) főigazgatójának, Monok Istvánnak a menesztése, hiszen itt két pályázat, két koncepció, két életút közül választotta ki a miniszter a szerinte alkalmasabbat – vagyis a Sajó Andreáét. Ez pedig nyilvánvaló szakmai botrány: november 13-án könyvtárvezetők egész sora tiltakozott az Élet és Irodalom hasábjain, december 7-én pedig harminc neves irodalomtörténész, történész tette közzé állásfoglalását a súlyosan elhibázottnak tartott döntésről.
Sajó pozicionálásánál Hiller nem lehetett egyszerű helyzetben: folyosói pletykák szerint semmiképpen sem adott volna újabb öt évre mandátumot Monok Istvánnak, más pályázó viszont hosszú ideig nem jelentkezett. E kellemetlen helyzetben fűt-fát megkerestek, vállalja el az igazgatóságot a nemzeti könyvtár élén, csakhogy a megkeresettekben volt annyi szakmai alázat, hogy nem álltak kötélnek. Legalábbis a belső körökből származó hírek szerint. Sajó Andrea valószínűleg titokban vagy az utolsó pillanatban gondolhatta meg magát, hogy mégiscsak indul azon a pályázaton, amelynek elbírálását – szemben a hatályos, az Országos Könyvtári Kuratóriumról (OKK) szóló 165/1999. (XI. 19.) kormányrendelettel – nem az OKK véleményezte, hanem a kívülállók számára ismeretlen és megismerhetetlen, szakmai felhatalmazással nem rendelkező ad hoc testület. Az OKK négyéves mandátuma ugyanis 2008 novemberében lejárt, ám sajnálatos módon „elfelejtették” újraalakítani… Tehát az Országos Széchényi Könyvtár esetében valószínűleg egyszerűen érvényesíthető jogi alapja is van a döntés felülbírálásának.
Nem lehet pontosan tudni, mikor esett ki Monok István a miniszter(ek) kegyeiből. A 2005-ös kisnyomtatvány-égetés, a könyvtár költségvetésének megkurtítása miatti rendszeres vészjelzések éppúgy rongálhatták e kapcsolatot, mint az az eset, amikor egy láda lehullott vakolatot küldött a miniszternek, nyomatékosítandó a nemzeti könyvtár mind kilátástalanabb sorsa miatti aggályait.
Sokkal valószínűbb azonban, hogy a háttérben – Sajó Andrea véleményével ellentétben – mégiscsak a digitalizálási projektek, a sokmilliárdos megbízatások állhatnak, amelyek megfelelő döntés esetén nem csupán arra adnak lehetőséget, hogy egyes cégek „helyzetbe kerüljenek”, hanem arra is, hogy ravasz PPP-megoldással privatizálják a kulturális közvagyont. Ennek technikája jól ismert, és valamennyi formája kipróbált: a folyamatba bevonják a magántőkét, amelyik cserébe vagy a tartalmak hozzáférésének fizetőssé tételét várja el, vagy a szerzői jogokat szerzi meg, vagy olyan szerződést köt az állammal, hogy a minisztérium évtizedek múlva is súlyos öszszegeket fizethet egy bizonytalan tulajdonosi hátterű cégnek.
A könyvtáros körökben kevéssé ismert Sajó Andrea a döntést követően sürgősen felszámolta ellenőrizhetőségének néhány pontját, törölte magát a közösségi oldalakról, így csupán közvetlen ismerősei – például a Facebookon bejelölt Kóka János – örvendezhetnek azon, hogy milyen fontos megbízást kapott az ambiciózus „szőke ciklon”. Ráadásul ismeretlen tartalmú pályázattal. E sorok írásakor ugyanis még nem lehet tudni, hogy Sajó Andrea mivel nyerte el Hiller tetszését, bár a pályázat állítólag hamarosan olvasható lesz a Könyvtári Figyelő negyedik számában. Talán igen. Mindenesetre Monok nem volt ilyen óvatos, nem tartott attól, hogy ízekre szedik pályázatát, ezért azonnal hozzáférhetővé tette a szöveget.
A súlyos inkompetencia azonban pályázat nélkül is jól látható az új főigazgató Népszabadságnak adott interjújából: Sajó Andrea az olvasók visszacsábítását tűzte ki leendő tevékenysége legfőbb céljául. Lehetséges persze, hogy csupán tévedés, újságírói félreértés történt, azt ugyanis nem feltételezhetjük, hogy Sajó Andrea nem járt még az OSZK olvasótermeiben legalább vizsgaidőszak alatt, ezért nem tudja, hogy túlságosan nagy növekedést e téren nem érdemes megcélozni. Azt sem gondolnám, hogy nem ismeri az OSZK statisztikáit, amelyek szerint az utóbbi öt évben folyamatosan növekedett mind a helyi, mind a távhasználók száma. Az olvasók visszacsábításáról már csak emiatt sem lehet szó, legföljebb az olvasói kör bővítéséről. Ehhez hasonlóan nehezen értelmezhető az olvasótermi állomány frissítésére és bővítésére tett javaslat: könyvtárhasználóként bizonyára észrevette, hogy ez többé-kevésbé folyamatosan történik. A gyarapítás tervezhetőbbé tétele a döntően köteles példányokkal bővülő intézmény esetében legalábbis alaposabb magyarázatra szorul; a raktározás megoldása azonban valós gond, foglalkozott vele a másik jelölt is pályázatában.
Méltánytalan lenne hasonlítgatni az előző és az új főigazgató szakmai pályáját, viszont kétségkívül figyelemre méltó tény, hogy a Sajó Andrea által vezetett Nemzeti Hírközlési Hatóság könyvtára 2002-ben megkapta Görgey Gábortól az Év Könyvtára díjat, az OSZK pedig még sohasem. Különösen annak fényében szép az elismerés, hogy a kis szakkönyvtár sem akkor nem szerepelt, sem azóta nem került fel a nyilvános könyvtárak adatbázisába, saját honlapja nincsen, viszont az országos dokumentumellátási rendszer adatai szerint akár három-négy munkatársa is lehet. E kritériumok persze egyáltalán nem jelentenek akadályt, mivel az Év Könyvtára cím elnyeréséért bármilyen bibliotéka versenghet; 2004-ig a jelentkezőknek kötetlen formában kellett bemutatniuk intézményüket és eredményeiket, majd ez alapján döntött a minisztérium könyvtári főosztálya.
Sajó Andrea tudományos pályája is sikerekben gazdag, hiszen 2004-ben PhD fokozatot nyert el az ELTE könyvtártudományi és informatikai tanszékén, méghozzá summa cum laude minősítéssel. Kicsit talán szerencséje is volt, hiszen opponensei csaknem kivétel nélkül munkatársai voltak a Hírközlési Főfelügyeletnél vagy a Matávnál.
Nagyobb szakmai múltra tekint vissza a Magyar Országos Levéltár (MOL) élére kinevezett Reisz T. Csaba, akinek lehetséges pártkötődéséről, párttagságáról a november 30-án interpellált miniszterhez hasonlóan senki nem tud semmit. S valljuk be: még ha csakugyan tagja lenne is az MSZP-nek, e tény önmagában nem jelenthet akadályt. Az már inkább elgondolkodtató, hogy az a vélemény, amely nyilvánosságra került a bírálóbizottság tagjainak köréből, nem a negyvenegy éves szakember pályázatát támogatja. Tyekvicska Árpád állásfoglalása azért hangsúlyos, mivel ő a levéltáros szakmai egyesület elnöke, tehát elutasítása szakmai véleménynek tekinthető.
A szakma azonban mégiscsak fellélegzett a döntés hallatán, hiszen a korábbi pletykák arról szóltak, hogy a minisztérium Bessenyei Józsefet szemelte ki az intézmény élére, aki ugyan elvégezte a levéltár szakot, és akadémiai nagydoktor, ám kérdéses, milyen tapasztalata lehet a MOL-lal kapcsolatban. Ráadásul – ellentétben Kenyeres Istvánnal, Reisz T. Csabával és Szabó Csabával – pályázatának nyilvánosságra hozatalához sem járult hozzá, ezért elképzeléseiről se sokat tudhatnak a kívülállók. Ehhez képest a miniszter választása igazán „előnyösnek” tűnik, csupán két évig várt a döntéssel, hiszen a korábbi főigazgató, Gecsényi Lajos mandátuma már 2007-ben lejárt. Ha a minisztérium már akkor kiírja a pályázatot, fennállt volna annak a veszélye, hogy a levéltár új főigazgatói megbízatása már a választások után felálló új kormány mandátuma alatt lejár, s az intézmény élére a baloldal által nem ellenőrizhető igazgatót neveznek ki. Ez pedig nem engedhető meg a hatalomátmentési törekvések szempontjából.
Reisz T. Csaba először 1997-től 2001-ig dolgozott a MOL-nál, majd 2001-ben a korábbi miniszter, Magyar Bálint bábáskodása mellett létrehozott Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia-központhoz került, ahol hamarosan igazgatóhelyettes lett. Ez a munkahely azért is érdekes, mert – milyen kicsi a világ! – együtt dolgozhatott az OSZK frissen kinevezett igazgatójával, Sajó Andreával… Rövid intermezzo után, 2003-ban néhány hónapig a MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, majd ismét a MOL munkatársa, 2008-tól főigazgató-helyettese. Fő kutatási területe a kartográfiatörténet, különös tekintettel Lipszky János életére. A Bolyai-ösztöndíjat két alkalommal is elnyerte, és ez igazán szép teljesítménynek számít, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora a tülekedés e díjért. Történészi tevékenységének érdekes színfoltja a pártalapon létrehozott Kenedi-bizottságban való részvétel, ami pártkötődés nélkül nehezen képzelhető el már csak szakterületét – a kora újkori térképészet történetet – tekintve is. Az MSZP–SZDSZ megállapodással létrejött grémiumba az SZDSZ Kenedi Jánost, Varga Lászlót és Ungváry Krisztiánt javasolta, ám az MSZP alig tudott megfelelő szakembert találni az „ügynökvadászatra”. Ekkor Gecsényi Lajos javaslatára végül Reisz T. Csaba került még a bizottságba Sipos Levente, Ripp Zoltán és Palasik Mária mellé (az MSZP alapítványa által fenntartott Politikatörténeti Intézet aktív és korábbi munkatársai). Érdekes, hogy Reisz a pályázati anyagához illesztett részletes életrajzaiban meg sem említi ezt a kormánymegbízatását, holott ennél kevésbé jelentős munkáit is hosszasan ecseteli.
Ami leginkább szembetűnő Reisz T. Csaba levéltárosi pályáján, hogy a fontos megbízások sorából – főigazgatói titkárság, intézeti titkárság, humánpolitikai osztály stb. – nem derül ki, hogy voltaképpen mikor is dolgozott konkrétan levéltári iratanyag mellett. Nem véletlen, hogy szakmai pályázatának éppen a levéltári szakmai, különösen a legnagyobb kihívást jelentő modern kori iratokkal kapcsolatos részei a leglaposabbak.
A bírálóbizottság tagjai között a minisztérium jelöltjei mellett az ELTE, az MTA Történettudományi Intézetének, a levéltár közalkalmazotti tanácsának és a levéltár szakszervezetének a delegáltjai, valamint a leköszönő főigazgató, Gecsényi Lajos foglaltak helyet. A bizottságnak nem rangsorolnia kellett a pályázatokat, hanem megneveznie a jelöltek közül azokat, akiket szakmailag feltétel nélkül támogat, és így került a miniszter elé négy név. Ugyanakkor a levéltári egyesületi elnök, Tyekvicska Árpád határozott véleményét nem vették figyelembe. Így vált a „szakmai bírálóbizottság” munkája komédiává, hiszen a döntést a miniszter hozta meg, és csöppet sem demokratikus vagy szakmai megfontolások alapján.
Ha a történések feltérképezésében pontos, ellenőrizhető információk, valóban átlátható, demokratikus mechanizmusok híján eddig találgatásokra és pletykákra szorult az, aki meg akarná érteni az eseményeket, ezután még inkább feltételezésekre hagyatkozhat. Vajon mi motiválhatta Hiller Istvánt a főigazgatói kinevezésben? Kitől kaphatott tanácsot, ki súghatott neki a háttérből?
Mind Reisz T. Csaba, mind a Magyar Nemzeti Múzeum élére hasonló eljárással kinevezett Csorba László életútjában közös pontként ott áll a Történettudományi Intézet – Csorba a TTI igazgatóhelyettese –, amelynek befolyásos igazgatója, Glatz Ferenc lobbiereje ugyan nem volt elegendő sem saját köztársasági elnöki jelöléséhez, sem a kormányválság idején meglebegtetett lehetséges szakértői kormány miniszterelnöki megbízásának eléréséhez, kisebb horderejű kérdésekben azonban biztos, hogy nyomást tud gyakorolni. Í
origo.hu
Nem szórakozásból katapultált a pilóta – a szolnoki rendezvény nézői halálra rémültek
