Megtörhetetlen hittel

Napra pontosan száz éve, 1910. január 21-én született Takács Károly, kétszeres olimpiai bajnok sportlövőnk. Nem csupán Magyarország, az egyetemes sport legendája, elveszítvén jobb kezét, ballal is a világ legjobbja lett. Az akarat és legyőzhetetlenség élő példája volt.

Takács, miután elvégezte a honvédtiszthelyettes-képző iskolát, és több sportágban kipróbálta magát, a lövészet szerelmese lett: rengeteget gyakorolt, szinte egész fiatalkorát a lőtéren töltötte. Viszszaemlékezések szerint olyan fanatizmus jellemezte, hogy az edzések után térdig állt az elhasznált töltényekben. Őrmesterként eleinte nem versenyezhetett – az a tisztek privilégiuma volt –, de az 1936-os berlini olimpia után – ahol a svéd és német altisztek szinte mindent megnyertek – helyet kapott a válogatottban. Már a gyorstüzelés országos bajnoka volt, amikor egy gyakorlógránát elvitte a jobb kezét. A kívülállók azt gondolták, ezzel a szörnyű szerencsétlenséggel vége az ígéretes karriernek, de hősünket más anyagból gyúrták. Nem tört össze, nem fordult magába, és miután Horthy-kormányzó megadta az engedélyt a hadseregben maradására – a törvények szerint mint testi fogyatékost le kellett volna szerelni –, hihetetlen kitartásról és szorgalomról tanúságot téve megtanult célozni a „suta” – bal – kezével. Megtanult? 1939-ben újra Magyarország bajnoka lett, majd a világbajnoki csapat tagjaként is aranyérmet ünnepelt. Az olimpiára már esélyesként ment volna, de közbeszólt a történelem, az őrmestert a versenyek helyett a frontra vezényelték. Túlélte a kegyetlen éveket, és amikor lehetősége volt – a harctéri eseményeket ne vegyük ide – edzett és edzett. Mindig elsőként érkezett, és utoljára távozott, sokszor hangoskodó nézők előtt gyakorolt, hogy megszokja a mostoha versenykörülményeket. Ennek az élelmes előrelátásnak később fontos szerepe lett.
Az 1948-as londoni játékokra szinte esélytelenként, 38 évesen is ismeretlen versenyzőként utazott el. Későbbi nagy ellenfelének – a fiatal és tehetséges argentin Valientének – gúnyos érdeklődésére: „Ön mit keres itt?”, így felelt: „Tanulni jöttem.” A „deák” az utolsó kör előtt hármas holtversenyben vezetett, amikor véletlenül elsült a pisztolya, és a golyó a földbe fúródott. Hatalmas vita alakult ki, egyedül a rezzenéstelen arcú Takács őrizte meg a nyugalmát, úgy állt a vitatkozók között, mintha egy edzésen lenne. S amikor engedélyt kapott az újabb próbálkozásra, pontosan célzott. Világrekorddal győzött, s míg Valiente nemes legyőzöttként, de cinikusan gratulált: „Eleget tanultál”, Takács egy kopottas fémtárcából, szerettei fényképei mellől előhúzta előre megírt győzelmi nyilatkozatát: „Bármennyire is azt állítják, hogy nincsenek idegeim – ideges voltam, hiszen most vettem részt életem második nagy nemzetközi versenyén…”
A következő olimpiára, Helsinkibe már esélyesként érkezett, vele tartott tanítványa, Kun Szilárd is. Ekkor is a zsebében tartott egy öszszehajtogatott papírlapot, amelyre az első két helyezett nevét írta fel: 1. Takács Károly, 2. Kun Szilárd. Mondanunk sem kellene: nem tévedett. A mester egy körrel csupán, de megelőzte tanítványát, így Finnországból kétszeres aranyérmesként tért haza. Itthon, a Honvédnél változatlan szorgalommal gyakorolt, emellett sok-sok fiatalt tanított meg a célzásra és a kitartásra. Négy évvel később, 1956-ban még részt vett utolsó olimpiáján: Melbourne-ben a 8. helyen végzett. Haláláig edző maradt, híres tanítványa az olimpiai arany-, ezüst-, és bronzérmes Hammerl László sportpuskás.
Takács Károly 1976-ban hunyt el Budapesten, akkor már nyugalmazott alezredesként, nem mellékesen mint 35-szörös magyar bajnok. Élete, szorgalma, megtörhetetlen hite örök példaként maradt fenn az utódoknak. Ha ma élne, talán a paralimpia felé terelnék, pedig ő nemcsak az „épeket”, de a majdnem lehetetlent is legyőzte.