Sikerpropagandával segítenek be Bajnaiéknak

Az egyik hírportálon megakadt a szemem egy beszámolón, amely részletesen ismerteti az egyik hitelminősítő (a három legnagyobb hitelminősítő cég közül az egyik) Magyarországra vonatkozó megállapításait. Megdöbbentő sorok tárultak a szemem elé. Először azt hittem, hogy a nagyobbik kormánypárt valamelyik megyei fiókjának sebtében összerakott választási szórólapját olvasom. De nem, komoly, jól fizetett, magasan kvalifikált pénzügyi elemzők írták le ezeket a sorokat. Muszáj szó szerint idézni belőle, annyira jellegzetes.
„Magyarország minden idők egyik legnagyobb, példaértékű költségvetési kiigazítását hajtotta végre a tágan vett régióban, (…) és ennek révén a költségvetési pozíciója a legerősebbek között van. A magyar gazdaság már túljutott a nehezén, és az idei év elején – negyedéves összevetésben – már pozitívra fordul a GDP-dinamika, és 2010–11-ben a növekedés folyamatosan gyorsulni fog.” Az elemzők elhanyagolható fontosságúnak tekintik a deficitcél teljesülése szempontjából az úgynevezett konszolidációs tételek (MÁV, BKV, önkormányzatok adósságának) létét. Véleményük szerint ezeket a tételeket csak politikai indíttatásból emlegetik egyesek.
Sohasem volt különösen nagy véleményem a pénzügyi elemzők elméleti felkészültségéről és makrogazdasági elemzőképességeiről, ez az elemzés azonban minden képzeletet alulmúlt. A régi KGST-időket idézi, amikor a szovjet vezető szakemberek rendre felmagasztalták gazdasági intézkedéseinket és agyondicsérték a gazdaság stabilitását, holott az összeomlás szélén bóklásztunk, miközben csupa olyan döntést hoztak vezetőink, amelyek az ország érdekeivel teljesen ellentétesek voltak.
Tényleg, komolyan lehet venni az olyan megállapításokat, hogy az „államháztartás pozíciója a legerősebbek között van”, miközben már hivatalosan is elismerték, hogy az első negyedévben a komplett éves hiány mintegy háromnegyede teljesül? Persze el lehet ezt ütni azzal, hogy általában az év végén jönnek be a nagy bevételek, és ezért később majd jobb lesz a költségvetés egyenlege, ahogyan 2006 elején is tették, de a böszmeség mégis bekövetkezett. Könnyen megjósolható, hogy most sem lesz másként. Az eddigi költségvetési determinációk azt mutatják, hogy 6-7 százalékos hiány már most benne van a rendszerben, és még fel sem pörgött a választási költekezés. Ha a 2006. első negyedévihez hasonló pénzosztogatás lesz (s minden jel erre mutat), akkor 8-10 százalékos is lehet a hiány, időarányosan.
És vajon milyen alapon lehet várni az első negyedévre növekvő GDP-t, amikor a tavalyi harmadik negyedéves csökkenés rekordnagyságú, 7,1 százalékos volt? Még a PM sem volt ilyen optimista a terveiben, mert éves szinten 0,6 százalékos csökkenést jósolt az idei évre, ami, tekintettel a növekedés lassú beindulására, az első negyedévben még biztosan számottevő (1-2 százalékos) csökkenést jelent. Látva az év eleji elbocsátásokat, az alacsony rendelési állományokat, az ürességtől kongó üzleteket és az állami megrendelések viszszaesését, az építőipar és a turizmus mélyrepülését, vajon mire alapozódhatna a növekedés?
A pénzügyi stabilizáció nem egy egyszerű, rövid időn belül megvalósítható kampányakció. Nem abból áll csak, hogy a kiadásokat visszavágjuk annyira, hogy a hiánycél papíron teljesüljön. Ez nem jelent fenntartható egyensúlyi pályát, ugyanis a kiadások csökkenése miatt jelentős feszültségek halmozódnak fel, amelyek előbb vagy utóbb, valamilyen formában megjelennek. A központi költségvetésből a problémákat át lehet helyezni az államháztartás más alrendszereibe, de attól még nem oldódnak meg. Ha nem jut elég forrás az állami vállalatoknak, a kórházaknak és az önkormányzatoknak, akkor azokon a szinteken halmozódik fel a hiány. Ez persze nem olyan szemet szúró, de kétségkívül létezik. S a működőképesség fenntartása érdekében rövid időn belül rendezni kell őket. Az MNB számításai szerint az államháztartási kör konszolidációs igénye a GDP 2,5 százalékára rúg. Nos, ha ezt az összeget a hitelminősítő cég szakértői elhanyagolható nagyságúnak mondják, akkor lehet (sőt elég valószínű), hogy ők nyilatkoznak politikai indíttatásból és nem azok, akik a veszélyekre hívják fel a figyelmet.
Lehetne még tovább sorolni az ellenérveket, de azt hiszem, ennyiből is nyilvánvaló a hitelminősítő cég érveinek szakmai megalapozatlansága. De vajon miért ad egy nagyhírű, nemzetközi cég ilyen alacsony szakmai színvonalú értékelést: érdekből vagy tudatlanságból? Azt hiszem, mind a két szempont komoly szerepet játszik ebben. Az érdekmotívum elég egyértelmű, hiszen válság idején minden ország növeli az állami kiadásokat (tessék megnézni a legfejlettebbeket, élén az USA-val!), hogy enyhítse a gazdasági visszaesést, illetve annak negatív következményeit. Azok az országok, amelyek eléggé eladósodottak, a többletköltekezés következményeként könnyen fizetésképtelenné válhatnak. Ez pedig a nemzetközi pénzügyi világ számára komoly veszteségeket jelent. Ezért kell a pozitív példa, amelyet az eltévelyedő országok (most éppen Görögország) számára fel lehet mutatni: íme Magyarország, amely korábban élenjárt a költségvetési deficit felhalmozása tekintetében, most viszont komoly viszszafogásokat hajtott végre. Ti is ezt tegyétek, egyáltalán nem nehéz megvalósítani, s akkor szinte egyszerre (mintegy varázsszóra) létrejön a fenntartható egyensúly és ennek nyomán a gazdasági növekedés.
A másik szóba jöhető indítékot, a tudatlanságot csak akkor kezdtem komolyan számításba venni, amikor újra olvastam P. Krugman Nobel-díjas közgazdász New York Times-beli cikkét, amelyet éppen egy évvel ezelőtt írt. A cikk címe is már igen kifejező: A makroökonómia sötét korszaka, s arról szól, hogy két chicagói pénzügytanprofesszor, E. Fama és J. Cochrane kétségbe vonta a fiskális politika gazdaságélénkítő szerepét. Ez önmagában még nem jelentene problémát, hiszen sok tényező van, amely gyengíti ezt a hatásmechanizmust, tehát akár a hatástalanság is lehet a tényezők eredője. A dolog attól válik érdekessé, hogy a fenti professzorok definíció szerint (tehát tekintet nélkül a fennálló körülményekre) tekintik hatástalannak a fiskális politikát. Érveléseik során olyan alapösszefüggéseket hagytak figyelmen kívül, amelyeket az első évfolyamos főiskolai hallgatóknak is tudniuk kell. A piac tökéletességébe vetett vakhit még a professzorok elméjét is elhomályosította, olyannyira, hogy triviális összefüggéseket sem ismertek (el). Nos, éppen ezért nevezi Krugman sötét korszaknak ezt az időszakot, mert már a szakmai közösségek is elfelejtik azokat az összefüggéseket, amelyeket pedig húsz-harminc évvel ezelőtt még mindenki tudott. Hasonlóan, mint a sötét középkorban, ahol az ókor jelentős felfedezéseinek nagy része kihullott az emlékezés rostáján.
Vajon a mi emlékezetünk rostáján mennyi minden fog kihullani most, hogy ránk köszöntött a választási kampány sötét korszaka? Honfitársaim nagy többsége képes lesz-e alapvető összefüggések megértésére, vagy a ma regnáló fősodratú makroökonómia idejétmúlt tételeit szajkózzák és „feszítsd meg”-et kiáltanak a józan gondolkodásra? Attól tartok, ez utóbbi fog bekövetkezni, ahogyan négy évvel ezelőtt is láthattuk. A pénzügyi elemzők már összeállították a tévtanaikat, rajtuk nem fog múlni.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár