A költők ideje

A költők meg? Istenem, angyalom: idejük lejárt – írtam Számvetés című versemben 2007 nyarán az iszkázi Nagy László Emlékház parkjában, ahová azóta is eljárok feltöltekezni. Teli voltam keserűséggel, bizonytalansággal, kétellyel. Azon a nyáron halt meg apám, sodródott ismét zátonyra a házasságom, csömörlöttem meg a szerkesztői mókuskeréktől. Azt mondják, harminc körül az ember megáll, körbenéz, végigtekint a megtett úton, amelyen menet közben a száguldástól elfelejtette megérteni az életet, rendezkedni kezd, fölteszi magának a nagy kérdéseket. A legtöbb fejtörést nem is az elmúlás testközelsége okozta, hiszen ahhoz már, amennyire lehet, gyerekkoromtól hozzászoktam – hanem a költészet erejébe, értelmébe vetett hitem megingása. Minek és kinek írok én verseket, ha egyszer ma-holnap makogó hordákba verődve élethalálharcot vívunk majd a vízért; ha egyszer gyerekeink gyerekei, akikből nem lesz tömeggyilkos, már csak gépekre kötve érintkeznek egymással egy virtuális térben, amelynek semmi köze a teremtett világhoz – a lehető legnagyobb jóindulattal szemlélve sem lesz emberi arcuk. Ennek az akkor bekapcsolt lemezjátszónak a tűje bár még ma is bennem csikorog, de igyekszem minél sűrűbben lemezt cserélni.
Kint napok óta havazik. Nem emlékszem, mikor esett utoljára ennyi. Csoóri tele ez. Az ember csak bámul kifelé az ablakon, és ellát egész az ősrobbanásig. Megborzongtat. Ahogy az Elkártyázott köpeny válogatott kötet versei is. Hiába vannak teli kudarccal, sérelemmel, fájdalommal, mégis erőt adnak ezek a versek, amelyek szinte fölrobbannak a szemeim előtt, mint egy látomás. Csoóri költészetét kölyökkorom óta nagyra becsülöm, rengeteget tanultam belőle. S ahogy korosodom, már nemcsak az óriás metaforáiban, szürreális asszociációiban hiszek, hanem a tűzijátékuk mögött komorló hazában is, amelyről soha nem elkoptatott klisékben, kiüresedett, dilettáns szólamokban beszél a költő, hanem a lehető legmodernebb nyelvek egyikén, ami csak az övé: védjegye. Nagy László után a képi beszéd forradalmi megújításának egyik utolsó apostola ő, kinek eget-földet összerántó metaforáiban mintha a mindenség sisteregne.
„…az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb feladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk” – írta Csoóri Sándor hat évvel ezelőtt az Elkártyázott köpeny című válogatott verseskötete fülszövegében.
Valóban, ha nem lesznek nagy költők, olyanok, mint ő, a nyelvünkkel együtt eltűnünk mi, magunk is. De addig, száműzzék bár őket katakombák mélyére, dobálják meg paradicsommal, mint egy vándorcirkusz bohócát, szögeljék fotójukat bűnözők fantomrajzai közé – amíg lesznek, talán nincs veszve minden, s eljöhet egyszer újra az ő idejük. Amikor a világból már csak egy óriási, hátára fordított, utolsókat rángó rovar marad. Nagy munka vár akkor majd rájuk ismét. Nem váteszi indulat vagy vízió ez bennem. Csak az utolsó remény gyertyalángja.