Csak a javunkat akarták

A Fidesz által a költségvetési kasszában hagyott háromszázmilliárd forintos tartalékon kívül az MSZP-nek csak ígéretei voltak, elképzelései nem. Az ígéretek aranyfedezete a korlátlanul rendelkezésre álló duma volt, meg a Lendvai-féle „garancialevél”, aminek szavatossága már a kiállítása pillanatában is szaglott

Valamikor 2003 tavaszán a frissen indult Hír TV esti élő beszélgetőműsorának vendége voltam. Egy évvel sem voltunk túl a Fidesz-kormány vereségével végződött választáson, még alig csitult a Medgyessy hatalomra trükközése által kiváltott harag és keserűség az ország jobb oldalán, a győzelemittas hurrá a baloldali-liberális térfélen. Pedig akkor már nem „csak” Kuncze Gábor tudott arról, hogy a miniszterelnök régebben D–209-es fedőnévvel szolgálta a hazát – amint a Horn-kormány SZDSZ-es belügyminisztere ezt magától értetődőként közölte a botrány kitörésekor –, azt a műhelytitkot azonban még nem sokan ismerték az ország polgárai közül, hogy az MSZP sikeres választási kampányának kovácsa egy Gyurcsány nevű, óvatosan felfelé lépegető, szépreményű politikai matador volt. A magyar társadalom a 2002. évi választások során szakadt ijesztően ketté, döntően annak a – nálunk akkor bemutatkozott, importált szellemű és stílusú – gyűlöletrohamnak a következményeként, amit a baloldali-liberális propaganda gerjesztett Orbán Viktorral és kormányával szemben. A polgári kormányzás leverését követően még hoszszú hónapokig azt nyomatták a vízcsapból is, a rájuk jellemző aljas módon, hogy ideje volna már abbahagynia a lövészárokásást a jobboldalnak, és napirendre térnie afelett: győzött az igazság, a bölcsesség, a szabadság és a demokrácia Magyarországon.
Mindez úgy jön most ide, hogy a Kérdések órája című műsor riportere a véleményemet tudakolta az árok kiásásáról és betemetésének lehetőségéről. Azt feleltem rá, hogy jó ideig nem látom esélyét az árkok földdel való visszatöltésének, más szóval a társadalmi megbékélésnek. Először a fent említett helyzet és hangnem kialakulásának valós története és a felelősei miatt nem, másrészt egy még ennél is súlyosabb, inkább az egyéni és a társadalomlélektan, mintsem a politika világába tartozó oknál fogva nem. A Fidesz-kormány tagjainak, tisztviselőinek, a jobboldal politikusainak és képviselőinek ugyanis – érveltem –, ha tetszik, ha nem, valahogyan el kell viselniük, ha az ellenfeleik gátlástalanul rágalmazzák, gyalázzák, mocskolják, levadászni igyekeznek őket, mert ez – bár nem szép, nem „európai” dolog – úgymond a foglalkozásukkal jár. Akik nem értették meg, miért mondja azt az MSZP akkori elnöke – a később EU-komisszárrá lett Kovács László –, hogy 23 millió román tódul majd Magyarországra munkát keresni – holott csupán a történelmi határaink közt élő magyarok beutazásának könnyítéséről volt szó –, azok nem ismerték eléggé a XX. századi história sötét fejezeteit. Az úgynevezett magyar baloldalhoz köthető, különböző fokozatú történelmi gaztetteket: 1919-et, az 1945-től ’56-ig, majd az 1956-tól a 70-es évekig tartó terrort, és puha diktatúra mocskosságait. Az ebből a világból gyökerező és még a XXI. században is a régi szellemet, morált és stílust képviselő szocialista és liberális politikusok – amint az élete nagy részében MSZMP-funkcionárius Kovács –, továbbá a médiahiénák azt viszont aligha gondolták végig, hogy a polgári kormány és a jobbközép politikusok befeketítésével, az 1998 és 2002 közötti ciklus minden sikerének, eredményének lerongálásával nem csupán néhány tucat, pár száz vagy akár pár ezer pozicionált embert sértettek és aláztak meg, hanem velük együtt a fele országot. Ráadásul nem is a rosszabbik felét. A konzervatív, polgári értékrendű, magáról gondoskodni igyekvő társadalmat. Azokat a fővárosi és vidéki értelmiségieket, városi és falusi lakosokat, iparosokat és parasztokat, dunántúli, kiskunsági és hajdúsági gazdákat, akik – élve az Orbán-kormány teremtette gazdaságélénkítő, ösztönző intézkedéseivel – vállalkozásra, gazdálkodásra adták a fejüket, kihasználták a Széchenyi-terv, a kis-, közepes és a családi vállalkozások támogatása révén elnyerhető lehetőségeket és belevágtak valamibe. Hitelt vettek fel, pénzt ruháztak be, asztalosműhelyt, raktárt, pékséget, tejüzemet, vágóhidat, libafarmot, termálfürdőt, fürdőszállót, panziót, borászatot építettek, fejlesztettek, traktorokat, kombájnokat, teherautókat, gépeket vásároltak. Munkahelyeket teremtettek. A kedvező kamatozású, államilag támogatott kölcsön fellendítette a lakásépítést, az maga után húzta az építőipart, a fuvarozást, az állam adó- és jövedéki bevételét, nem szólva mindennek a családalapítási és gyermekvállalási kedvre, a demográfiára, a továbbtanulásra és a szakképzésre gyakorolt kedvező hatásáról. A 2000. millenniumi esztendőben minden magyar település közössége megünnepelte a Szent István-i államalapítás ezredik évfordulóját, a városok főterén, a községi templomok, faluházak előtt jubileumi emlékművek, szobrok, országzászlók készültek, több tucat elhanyagolt Árpád-kori templomot és templomromot renováltak abban az időben.
Nem folytatom, pedig még hosszan lehetne sorolni, mi minden történt, ha „a jövő” nem is, de legalább sok fontos és szép tennivaló ígéretesen megkezdődött annak a négy évnek különösen a második felében. Meg lehet nézni az államadósság és a privatizáció, azaz a köztulajdon elherdálásának pozitív fordulatát bizonyító számadatokat a Horn-féle, majd a Gyurcsány-féle koalíciós kormányzás közé eső időben! Nem volt egy világrengető tett, de gyorsan-szépen újjáépült az Esztergomot Párkánnyal összekötő Duna-híd, amivel 55 évig nem történt semmi, és ha akkor nem készült volna el, talán ma is csak a csupasz pilléreit láthatnánk. Ha Gyurcsányon és Kóka szakminiszteren (!) múlott volna… Nos, ezt akartam elmondani – részben sikerült is a Hír TV-ben –, ennek a munkának, alkotásnak, cselekvésnek, vállalkozásnak a résztvevőit, a hétköznapok hőseit, mérnököket, munkásokat, gazdákat, borászokat, tudósokat és tanítókat sértettek meg a kampány során, majd azt követően is a baloldal pökhendi és oktondi politikusai a négyévi polgári kormányzás sommás legyalázásával, majd ezek után ajánlották fel nekik nagylelkűen, hogy betemethetik ama lövészárkot, amit ők vájtak ki. Várhatják…
De ne feledkezzünk meg arról az „apróságról” sem, hogy a 2002. áprilisi parlamenti választás két fordulójának összesített eredménye szerint a Fidesz (MDF-fel közös) listája végzett az első helyen közel 49 százalékkal, majdnem három százalékkal, és tíz képviselői hellyel megelőzve az MSZP-t, Medgyessyék csak az SZDSZ-szel közösen lettek kormányképesek. Az első fordulóban leadott 5,68 millió szavazatból 2,3 millió lett a jobboldalé, ezt a számot Orbán intenzív pótkampánya a második fordulóban még növelni is tudta. Ennyi szavazópolgárról, valamint a családjukról, gyermekeikről volt/van szó, akikre az árok baloldaláról a sarat dobálták át a másik oldalra. Ezzel a legitimációval indultak neki a kormányzásnak a szocialisták. A Fidesz által a költségvetési kasszában hagyott háromszázmilliárd forintos tartalékon kívül az MSZP-nek csak ígéretei voltak, elképzelései nem. Az ígéretek aranyfedezete a korlátlanul rendelkezésre álló duma volt, meg a Lendvai-féle „garancialevél”, aminek szavatossága már a kiállítása pillanatában is szaglott. Mégis, ami az elképzeléseiket illeti a kormányzásról, utólag nézve a nyolc éven keresztül tartó igyekezetüket, összevetve a megvalósításukkal, azt kell lássuk, hogy a lényeget teljesítették. Megígérték, megcsinálták! Amit Gyurcsányék és SZDSZ-ék megígértek a kampányaik során az ország népének, a legyalázottaknak és a nekik kedves választóknak egyaránt, és amit úgy lehet röviden összegezni, hogy ők csakis a javukat akarják, azt úgyszólván maradéktalanul betartották. A javunkat akarták. Megszerezték.