Ellen-Operabál

Minden évben zavarba ejt, amikor azt olvasom, az ATTAC Egyesület, más szervezetekkel karöltve, ellen-Operabált szervez szegényeknek, hajléktalanoknak, szemben a dalszínházzal a balettintézet épülete előtt.
Az öt éve egyre bővülő program része az utcazenészek fellépése mellett a bálba érkező gazdagok kigúnyolása is. A cél pedig a munka és a tőke között húzódó antagonisztikus ellentét bemutatása.
Szeretem ezt a szót, hogy antagonisztikus, harminc évet is szoktam fiatalodni, ha valahol megpillantom. Gimnáziumi világnézet- órák elevenednek meg a képzeletemben, ifjúság, kitárt iskolaablak, akácillat a levegőben, amilyen csak az alföldi kisvárosokban volt valaha. Meglehet, szigorú aktivistáink szemében ez is léhaság, amiképpen az Operabál is az. Az ellenbálozók ugyanis azt kifogásolják leginkább, hogy míg egyre nagyobb a nyomor az országban, a puccos gazdagok a fényes termekben rázzák a rongyot, drága csemegéket tömnek magukba, s különleges italokat küldenek utánuk. Egyetlen estén az egyszerű dolgozó emberek többhavi bérét bálozzák el fejenként, míg mások odakint éheznek, rongyokban járnak, még fedél sincs a fejük felett. A logika egyszerű, annyira egyszerű, hogy még sántít is. Egyetlen Operabál elmaradása ugyanis minden bizonnyal bevételkiesés lenne az ellen-operabálozók által is támogatandó egyszerű emberek, vagy az azokat foglalkoztatók számára. Tehát még az sem lenne megoldás, ha azt mondanák a bálozók, idén nem veszünk báli ruhát, nem fogadunk taxit, idén nem kell semmi, se étel, se ital, se fényes termek, se táncosok, zenészek, összeadjuk a pénzt, amit sznob módon elbáloznánk, kapják meg a hajléktalanok meg az árva gyerekek. Az is furcsán néz ki, hogy a hajléktalanokat odaráncigálják a gazdagok autói elé, és ott etetik, szórakoztatják őket, mint valami kirakati figurákat. Amiben persze mégis egyetérthetünk az ellenbálozókkal, az az, hogy kevés európai országban él annyi szívtelen, lelketlen, fantáziátlan, s főként a kultúra és a szellem világára immúnis gazdag ember, mint Magyarországon. Nálunk ugyanis a gazdagok és a politikusok java része az egyetemi padokból szinte átmenet nélkül esett át a parlamenti padokba és vezetői székekbe a rendszerváltás táján és az azt követő években. Szellemi, lelki érésük így elmaradt, és egyelőre nem látszik, hogy féloldalasságuknak egyáltalán a tudatában lennének.
Lehet, hogy néhány év múlva tömeges és rejtélyes üzletemberi, politikusi idegösszeomlások tanúi leszünk a fentiek miatt? Egyelőre azonban csak minden más omlik össze körülöttük. Ők pedig nem moccannak, nem változnak, beérik azzal így a báli szezonban is, ha a kultúra felszínes, alkalmi fogyasztói, nem pedig érzékeny, nyitott befogadói, tanítványai. A szegény-gazdag ellentét egyébként Magyarországon azért csak ritkán torkollik nyílt konfliktusokba, mivel gazdagok és szegények végtelenül távol élnek egymástól, sehol sem találkoznak, így nem ismerik egymást, nem értik egymás szavát, egymás jeleit. Félnek egymástól. Nem bíznak egymásban. Pedig az elkövetkezendő időket csak nagyon szoros összefogással, egyetértésben lehetne jól átvészelni.
A magyar felső rétegről a múltból azért vannak szép emlékeink. Egy Széchenyi például, aki néhány év leforgása alatt csodákat művelt (Magyar Tudományos Akadémia, lóversenypálya, Lánchíd), és akinek kései utóda az idei nyitótáncot vezeti az Operabálon. Ki tudja, az a régi Széchenyi talán éppen bálokon, pohárral a kézben, báli ruhában, két tánc között nyert meg más magyar gazdagokat, előkelőket, kiváltságosokat az országot felvirágoztató terveinek.