Jóformán teljes egészében Barcs Sándor országgyűlési képviselővel töltöttem 1989 nyarát. Hetente kétszer találkoztunk egy-egy teljes napra, ilyenkor Gugger-hegyi villalakásukban fogadott, s reggel kilenctől estig beszélgettünk. Az ebédet is ő készítette, előtte-utána fröccsöztünk. Ebben az esztendőben a sajtó útján a régi elit több tagját is megtámadták, így Barcsot is, aki az Elnöki Tanács tagja volt, s aki nem mellesleg mint közismert baloldali kisgazda népi ülnökként szerepelt a Rajk-perben. Közben eltelt negyven esztendő, Barcs tett ezt-azt, mégis életének egyetlen szelete alapján ítélték meg azok, akiknek az útjában volt.
Barcs másfél tucat újságírónak küldte el „mentségeit”: egy 77 éves életút állomásait. Egyedül én reagáltam rá, így jöttünk össze. Érdekelt a feladat: egy ordibálós közegben, amikor az országgal bizonyos erők rendszert váltatnak, meg lehet-e hallgatni egyetlen ember hangját? Oda lehet-e figyelni arra a személyre, aki kétségkívül a tejszínhabevők közé tartozott, viszont az ő MLSZ-elnökségének idejében (1949–62) volt a csúcson a magyar futball, s mégis csak ő szólt először az Országgyűlésben a bős–nagymarosi vízi erőmű környezeti kockázatairól, s ugyanitt 1950 után először ő ejtette ki Márton Áron nevét a szintén először általa fölvetett Erdély-kérdésben.
Úgy döntöttem, naplót írok. Ez egyszerre rögzítette egy életmű állomásait és a rendszerváltó év eseményeit. Tükröt tartottam Barcs Sándor múltja és a valós idő eseményei elé.
A napló elkészült már annak az évnek az őszére, de csak 1997-ben, Barcs 85. születésnapjára jelentettem meg. Abban a zajos, rendszer- és köpönyegforgató világban kit érdekelt volna, hogy egy ellenzéki publicista szelíd hangon kérdez egy olyan embert, aki az alapvetően magázódós Kádárral is tegező viszonyban volt?
Szóval azt mondtam magamnak, hogy a kijelentő, felszólító és kérdő mód mellett az újságíró munkaköri kötelessége a megértő mód. Ezért aztán mindenre rákérdeztem, s minden adatot gondosan ellenőriztem. Megsárgult újságokat olvastam könyvtárakban, és beszéltem régiekkel, köztük az Aranycsapat tagjaival, idősebb szerkesztő kollégákkal. Barcs egyszerre volt nagyváradi és budapesti újságíró, ő szerkesztette azt a Szabadságot, amit Ruttkai Éva lengetett boldogan a Budapesti tavasz című filmben. Korábban, a harmincas évek közepétől a Gestapótól közösen elszenvedett rabságig Bajcsy-Zsilinszky Endre közvetlen munkatársa, egy időben titkára volt. Az újvidéki hideg napokról, a körülzárt városból egyedüliként az újságíró Barcs vitt hírt Budapestre.
1949-ben ő is rab volt a Rajk-perben, belekényszerítették, ávósok hordták és vitték.
A per jegyzőkönyve szerint egyetlen szót sem szólt, az ítéletet – a legendárium ellenére – nem írta alá.
Mondom, leírtam és ellenőriztem mindent. És megértettem.
A szepességi cipszer – aranyműves és evangélikus pap – felmenőkkel rendelkező Barcs Szegeden született 1912-ben, mert tanár édesapját akkor épp oda szólította a kötelesség. Még a Monarchia éveiben Nagyváradra költöztek, így lett Trianon után Barcs a Román Királyság állampolgára, aki gyakran utazott Budapestre, lévén újságíró és egyetemi hallgató. Baloldalinak vallotta magát mindig, de a kávéházi életben gyakran egy asztalnál időzött liberális vagy konzervatív kollégáival. Megtehette volna, hogy e részleteket eltitkolja, ezzel szemben külön hangsúlyozta, milyen demokratikus levegője volt annak a világnak. Ő maga minden vasárnap megvette az összes újságot a szélsőjobbtól a balig, és gondosan elolvasta a vezércikkeket. Kíváncsi volt.
Azt hiszem, ez a vele született kíváncsiság – ami szerintem az újságíró alapvető munkaeszköze – vitte el őt az élet számos egyéb, változatos területeire. Ő hozta be hazánkba az első kosárlabdapalánkot; egy időben pénzkereseti céllal álnéven ponyvaregényeket írt és adott ki; a Kádár-érában ő kezdeményezte a sárvári termálvagyon (termálkristály) hasznosítását.
Sportvezetőként nemcsak az európai szövetség, az UEFA alelnökeként tevékenykedett 1962 és 1978 között, miközben 1972–73-ban megbízott ügyvezető elnökként irányította az óriási szervezetet, hanem a játékvezető bizottság első embere és a végrehajtó bizottság meghatározó tagja is volt. Ő javasolta a sokáig második számú kontinentális klubkupa, a KEK megszervezését. Tevékenysége túlmutatott Európán, így a nemzetközi szövetség, a FIFA alelnökévé is megválasztották 1972-ben négy évre, a világbajnokságok szervezőbizottsága szűkebb vezetőségében szintén helyet kapott. Klubtagsággal tisztelte meg többek között a Glasgow Rangers és a Bayern München.
A közel egy évszázadot átfogó életpálya fontosabb állomásait felidézték a gyászhírek: harminc évig volt az MTI vezérigazgatója, szolgált a MÚOSZ elnökeként, 1990 óta az MLSZ tiszteletbeli elnöke volt. A hírek viszont nem szólnak arról, hogy kitűnő tollú újságíró, Erdély ügye mellett elkötelezett, sokoldalúan művelt, nyelveket beszélő, segítőkész vezéralak volt.
A Barcs Sándor című könyvem kéziratát elküldtem Puskás Öcsinek, mivel tudtam, hogy nagyon szerették egymást. Öcsi írta aztán az előszót, többek között ezt is: „Megvallom, a forradalom után nagyon nehéz éveket éltem át, de a nagyvilágban járva gyakran találkoztam a főnökkel, aki a hazai hírekkel gyógyította a sebeimet, még úgy is, hogy idegen földön egymás nyakába borulva, könnyes arccal, szótlanul gondoltunk a hazánkra.”
Nagy embert veszítettünk el.
origo.hu
Hatalmas Porsche-autókiállítást rendeznek Pannonhalmán
