Fújhatjuk – de csak a sípot

A magyar válogatott kilenc alkalommal vehetett részt labdarúgó-világbajnokságon, játékvezetõink és/vagy partjelzõink bezzeg már tizennégyszer fütyülhettek, lengethettek. Az idei, dél-afrikai vb-n sajnos nem a kilences kerekedik tízesre, hanem a tizennégyes tizenötösre: csapatunk helyett ugyanis Kassai Viktor és két asszisztense szerzett részvételi jogot. Alábbi összeállításunkban Vitéz Hertzka Páltól Vágner Lászlóig, ha úgy tetszik, Planicka kettõs lábtörésétõl a kameruniak rasszista vádjáig elevenítjük fel a honfitárs bírák viszontagságait és sikereit, serkentõ és intõ példaként Kassaiék számára.

NE CSAK MAGUNKAT. Mattea, Ling, Latisev, Garrido, White. Szitokszavak a labdarúgó-világbajnokságok történetébõl. Fent nevezettek nem kapusok, nem csatárok, hanem játékvezetõk. A magyar válogatott végzetei 1934-tõl egészen 1982-ig. Hisz kilenc vb-részvételünk során legalább öt alkalommal megtaláltuk a módját, hogy ne (csak) magunkat okoljuk. Az 1934-es negyeddöntõben az olasz Mattea – akinek jelölését az osztrák Hugo Meisl harcolta ki az eredetileg nevezett belga Baerrel szemben – Seszta nyilvánvaló kezezésénél nem ítélt tizenegyest, Markost ok nélkül zavarta le a pályáról, Toldit pedig a hajrában tévesen állította meg lesen, így nyertek 2-1-re az osztrákok. Az 1938-as fináléban a francia Capdeville csak alig érezhetõen kedvezett az olaszoknak, de ezt sem felejtettük el megjegyezni. Az 1954-es berni döntõben, ugyebár, az angol Ling a németek 3-2-es vezetésénél, a 87. percben óriásit hibázott, amikor les címén érvénytelenítette Puskás egyenlítõ gólját. 1958-ban kiestünk önerõbõl, de a végzetünket jelentõ, Wales elleni meccset már a szovjet Latisev vezette. Aki négy év múlva a csehszlovákok elleni negyeddöntõben elnézte, hogy Tichy szabadrúgása bõven áthaladt a gólvonalon, így 0-1-gyel kiestünk. 1966-ban is a szovjeteket okoltuk a negyeddöntõ elbukásáért – meg a ziccert hibázó Rákosit és Gelei kapust –, de akkor legalább a csapatukat. 1978-ban a portugál Garrido lett a bûnbak, hisz az argentinok elleni nyitómeccsen a szeme láttára rugdalta rojtosra Passarella Törõcsiket, a házigazdák második gólja elõtt akadályozták a kapusunkat, Gujdárt, az utolsó percekben pedig Törõcsiknek, majd Nyilasinak is villant a piros lap. Nem úgy 1982- ben a belga Pfaffnak, aki a tizenhatoson kívül ütötte el gólhelyzetben, 1-0-s vezetésünknél Fazekast, ám az angol White beérte egy sárgával. 1986-ban már nem volt értelme feltenni a „mi lett volna, ha” típusú kérdést, azóta lehetõségünk sincs rá.

Tényleg magyar vagy? – borította rám kis híján a sajtóközpont asztalát egy fekete bõrû kolléga az 1998-as franciaországi világbajnokság Chile–Kamerun mérkõzése után. Védekezõ pozíciót vettem fel, majd határozatlan igennel válaszoltam, mire õ azzal folytatta: „Akkor mondd meg Vágnernak, hogy eszébe ne jusson Kamerunban nyaralni!” „Úgy tudom, nem tervezte” – próbáltam kedélyeskedni, ám emberem mármár hörögve hányta minden magyar szemére, hogy honfitársunk érvénytelenítette Omam Biyik szabályosnak tûnõ gólját – nem is miatta, hanem Patrick Mboma lökéséért szólt a síp –, és hosszasan ecsetelte a hazájában rögvest kibontakozott, heveny magyarellenes közhangulatot. Az ország egyes futballvezérei odáig mentek, hogy fajgyûlölõnek bélyegezték Vágnert; eközben kevéssé zavarva õket, hogy akkor már éppenséggel a kedvezményezett chileiek sem hófehérek. Bár ez a technika mintha itthonról is ismerõs lenne. Hiába, meccset vezetni még a világbajnokságon is csak háromféleképpen lehet: sok hibával, kevés hibával vagy észrevétlenül. Ivancsics Mihály akár hálás is lehetne a korabeli MLSZ-nek, amiért elfelejtette játékvezetõként benevezni 1934-ben – lám, pedig nem is Kisteleki István volt az elnök –, így aztán a sporttárs csupán partjelzõsködhetett. Azt viszont négyszer is, negyedjére ráadásul a svéd Eklind segítõjeként, az olasz–csehszlovák döntõben. Négy év múlva aztán vitéz Hertzka Pál már fõszereplõvé lépett elõ a franciaországi vb negyeddöntõjében. Igaz, bár ne tette volna! A vitézi rend büszke tulajdonosa az elsõ világháború frontján és a forradalmak alatt tûnt ki a magyar állam védelmében, de a brazil–csehszlovák mérkõzés már sok volt neki. Hiába állított ki két dél-amerikait és egy európait, a szakadatlan rugdosódás eredményeként további öt játékos kényszerült elhagyni a pályát súlyos sérülése miatt, a csehek csodakapusa, Planicka például kettõs lábtörést szenvedett. Mindkét oldalon heten fejezték be a hosszabbítás után is 1-1-re álló meccset – a továbbiakban Hertzkát sem halmozták el feladatokkal. Nem is kellett, mert késõbb jöttek a nagyok. A Zsolt István, Palotai Károly, Puhl Sándor triumvirátus. A puritán Zsolt István nem fogyasztott alkoholt, nem kávézott, nem is dohányzott, ars poeticája is úgy szólt: a játékvezetõ háromszáz lépés távolságot tartson a kluboktól, a sportvezetõktõl, az edzõktõl és a szurkolói törzshelyektõl. Aszketizmusa és szakmai tudása jutalmaként már 33 évesen szerephez jutott 1954-ben, 1958-ban pedig a finálé várományosának tartották, de a németek kifúrták onnan. A Svédország–NSZK elõdöntõben ugyanis döntetlen állásnál kiállította Juskowiakot – általános vélemény szerint abszolút jogosan –, ezért azzal vádolták meg, hogy így akart törleszteni az 1954-es, berni 3-2-es sokkért. 1966-ban, Angliában aztán, ha nem is az utolsó, de a nyitómeccs neki jutott, ráadásul az egyik szabadnapon megnyerte a játékvezetõk vitorlásversenyét. Ám úgy tûnt, a vb-döntõ Palotai Károlyra marad. Kollégái közül senki sem mutathatott fel olyan veretes játékosmúltat, mint a gyõriek olimpiai bajnoka, így már 1974-ben, az NSZK-ban John Taylor tartaléka lehetett a német–holland aranycsatában. Majd miután négy évvel késõbb Rosarióban roppant elegánsan levezényelte az elõzetesen rettegett argentin– brazil középdöntõt, már õ volt a favorit. Csakhogy az is maradt, miként 1982- ben is, sõt, akkor már a nyitómeccset is elvette tõle a spanyol lobbi, amely soha nem bocsátotta meg, hogy egy ízben három játékost is merészelt piros lappal büntetni a Real Madridból. Puhl Sándornak viszont az olaszok jelentették a végzetét. Pedig kezdetben támogatták, nem kis részük volt abban, hogy a FIFA illetékes testülete 9:0-s szavazati aránnyal ítélte oda neki az 1994-es finálét. Még csak nem is azért orroltak meg rá, mert a brazilok felülkerekedtek a büntetõpárbajban, hanem az 1997-es BLdöntõ miatt (Dortmund–Juventus 3-1). Karrierjét azonban csak akkor tudták kettétörni, amikor erre még ugyanannak az esztendõnek az õszén, a Manchester United–Feyenoord BL-derbin elkövetett bakijával valóban okot is szolgáltatott. Fél évre eltiltották, ezzel úszott el számára az 1998-as vb, így került helyzetbe Vágner László. Vissza is értünk tehát a kiindulópontunkhoz. Legfeljebb távirati stílusban érdemes felelevenítenünk, hogy Dorogi Andor 1962-ben az Uruguay–Kolumbia csoportmeccsen még fütyülhetett, a folytatásra azonban a házigazda chileiek a partvonal mellé számûzték, mert nem volt elég, hogy európai, még a szovjet blokkból is érkezett; 1970-ben Mexikóban Emsberger Gyulát már ki is jelölték az egyik mérkõzésre, majd mindmáig tisztázatlan okokból levették onnan, ezért be kellett érnie három lengetéssel; 1986-ban pedig Németh Lajos jutott ki a vb-re, de válogatottunk vesszõfutása az õ személyét egészen észrevétlenné tette. Igaz, ez minden bíró álma. Ám mint a fentiekbõl is kiderül, alig valakinek sikerül azt valóra váltania.