A művelt Nyugat egy része szörnyülködött, amiért a három halálos áldozatot követő terrortámadás után a rendezők nem törölték azon nyomban a tornát – mintha Avery Brundage NOB-elnök soha nem mondta volna 1972-ben Münchenben, hogy „The games must go on” –, de a döntéshozók vállalták a kockázatot. Ami kétségtelenül létezett, létezik, hiszen a gyilkosságok elkövetését magára vállaló Cabindai Enklávé Felszabadító Erői szeparatista szervezet vezetője, Rodrigues Mingas párizsi idilljéből üzente haza: háborút viselnek, számukra minden csapás megengedett, és magára vessen, aki ilyenkor futballozni akar.
Csakhogy Afrikában, egyéb örömforrás híján egy egész kontinens focizik, évtizedek óta. Amikor a közelmúltban az ENSZ segélyeket szállító repülőgépe ereszkedett lefelé Sierra Leonéba, a fedélzeten lévők saját bevallásuk szerint azon döbbentek meg leginkább, hogy alattuk – utcákon, romokon, erdei tisztásokon – egyszerre megszámlálhatatlan mennyiségű meccs zajlott a természetben, a profi labdarúgás szempontjából mégis természetellenes környezetben.
Egyes szakemberek szerint ezek az „adottságok” majdnem napjainkig meghatározták az afrikai stílust; például azt, hogy a játékosok sokat cseleznek, erőltetik a párharcokat, ha tehetik, egészen a gólvonalig viszik az akciót. Mert nem csak háló, sokszor kapu nélkül tanulták az alapokat, és aki távolról, erősen lőtt, az talán örökre búcsút mondhatott a labdájának. (Ha pedig mégis utána ment, akár az életének is.) Köszönhetően az angol, az olasz és a spanyol ligában légióskodó klasszisok hadának, mára ezen a korláton azért sikerült túljutni, de a tizenhatosokon belül olykor még mindig minden esetlegesnek tűnik, és mintha az a megállapítás sem veszítette volna érvényét, hogy Európában a győzelemnek örülnek, Afrikában pedig a játéknak.
Már a nyitómeccs olyan fordulatot hozott – a házigazda Angola a hajráig 4-0-ra vezetett Mali ellen, a 93. és a 94. percben esett gólokkal alakult ki a 4-4-es végeredmény –, amilyet a nyolc évtizedes vb-história egyet sem (legfeljebb egyet, az 1966-os Portugália–Észak-Korea meccsen), és onnantól majd minden találkozó tartogatott őrült elemeket. A hétfői két negyeddöntő is.
Az elsőn a 170. válogatottságát ünneplő és ezzel csúcstartó egyiptomi Ahmed Hasszan egy szöglet után gyermeteg öngólt csúsztatott a saját hálójába, majd kapitális kapushibának köszönhetően ő egyenlített. A hosszabbítás elején Geremi rövid hazaadása miatt már hátrányba került Kamerun, végül Ahmed Hasszan távoli szabadrúgása, Kameni kapus újabb szerencsétlenkedése és a játékvezető csökkent látása – a labda nemhogy teljes terjedelmével nem haladt át a gólvonalon, nem is érintette – alakította ki az Egyiptom továbbjutását érő 3-1-et. Az éjszakai találkozón Nigéria 120 percen át nem bírt Zambiával, végül úgy gyűrte le büntetőpárbajban 5-4-re, hogy az utolsó körben a két kapus vállalkozott az ítélet-végrehajtásra, és mindkettő sikerrel.
Ezzel a FIFA-világranglistán 22. Nigéria, a 24. Egyiptom, a 26. Algéria és a 34. Ghána folytathatja az elődöntőben. A kontinensről legelőkelőbben rangsorolt, 11. Kamerun végzetéről a fentiekben számoltunk be, a 16. Elefántcsonpart pedig még vasárnap úgy búcsúzott, hogy Algéria a 92. percben mentette ellene döntetlenre és hosszabbításra 2-1-es hátrányát, majd a 122. percben, immár 3-2-es arab előnynél a bíró szabályos góltól fosztotta meg az „elefántokat”. A nyári, dél-afrikai világbajnokság résztvevői közül tehát Algéria, Nigéria és Ghána állja a versenyt, Kamerun és Elefántcsontpart viszont elvérzett.
Holnap 17 órától a Ghána–Nigéria első felvonás következik, majd 20.30-tól az Algéria–Egyiptom összecsapás, ami az őszi kairói vb-selejtezőn kirobbant botrányt és az ezt követő szudáni ráadás feszültségét idézve bárhová kifuthat.
Annál is nagyobb bajt okozva, mintha egy kódorgó afrikai kapus teszi ugyanezt.
origo.hu
Ennyi vizet kell innod naponta, hogy üde legyen a bőröd
