Jóslás a mi jelen időnkről

Köszöntések, köszöntők. Csoóri Sándor 80. születésnapja alkalmából tudományos ülésszakot szervez ma délután fél öttől a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományok osztálya az MTA első emeleti dísztermében, ahol Görömbei András egyetemi tanár, a költő monográfusa tart előadást Csoóri munkásságáról. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a Magyar Írószövetség, a Magyar PEN Klub, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Fiatal Írók Szövetsége, a Petőfi Irodalmi Múzeum pénteken délután hatkor köszönti Csoóri Sándort. Jövő hétfőn délután hatkor a Polgárok Házában Csoóri Sándort köszöntik barátai, tisztelői, neves művészek és közéleti személyiségek.

Természetes eleme volt a magyar népnek a kettős hatalom a történelmi emlékezet kezdeteitől , „fegyvert s vitézt éneklek” – kezdte Zrínyi, a történelmi Magyar Királyság összeomlásával fenyegető nullaponton állva a kétféle hatalom egy személyben való egyesítésére tett kísérletét a magyarság megmentése érdekében. Hiszen ő jól tudta, a fegyver és az ének segítette a magyart európai nagyhatalommá válni. S az ő példáján azt is sokszor megtapasztalhattuk, a szerencsétlen, viharos évszázadokban a szellem és az ének hangjainak a semmiből való föltámadása segített a pusztulás széléről visszatáncolni mindig. „Zrínyi nem azért ír, mert tud írni, hanem azért ír, mert magyar” – idézi Szabó Zoltánnak e jelenségre utaló megjegyzését Csoóri Fölébredhet-e az író című esszéjében. Eleinte ez a szellemi királyság is, a világihoz hasonlóan intézményes keretek között hatott, s rajzolta ki egy szilárd, a királyság fennhatósága alatt is népuralmon alapuló koronabirtok határait. A politikai bukások elnémították számtalanszor a magyar éneket, de az, lelkiismeret-ébresztő hangjaival mindig hamarabb kelt életre haló poraiból, mint hogy a világi hatalom rádöbbent volna valós hivatására.
Azon tűnődöm inkább, mi emelte ki Csoóri Sándort oly sok nagy formátumú költőtársa közül – mert ez a magunk mögött hagyott sikertelen politikai időszak a hihetetlen költői virágzás korszaka volt –, és tette e különleges küldetés beteljesítésére alkalmassá. Illyés Gyula személyesen fogadta örökébe, erről Szakolczay Lajossal készült, Nekünk ilyen sors adatott című interjújában maga is beszámol, de e szerep sokak által korszerűtlennek vélt elvárásaihoz nem alakítja költészetét, megmarad az annak a szavakból szőtt érzékelő idegsejt-labirintusnak, amellyé kezdettől válni igyekezett, és az esszék is inkább a lélekmardosó kétely, semmint a küldetéses hitvallás bizonyítékai.
E visszautasító – igaz, csak esztétikailag értékelhető – gesztusok ellenére annyi sok igaz és hamis hitvalló közül mégis őt fogadta el a közvélemény, s ő látható kedvvel vállalta ezt a – talán maga által is lehetetlennek érzett – küldetést. Kedvvel, de melankolikus rezignációval áll utolsó őrzőként a vártán. Ady Endre némi pozőr eleganciával még azt hirdette, ő az utolsó magyar. Csoóri Sándor nem mondja ki, hogy ő az utolsó magyar szakrális fejedelem, de tudja. Nem véletlenül nem választott utódot. Érzi, mert a kor idegrendszerére hangolódott kíváncsisága mindent megérez, ez a szerep követhetetlen dimenziókba tágult. Emberi léptékkel be nem tölthető. Talán ha újra ránk figyelne a fehér sólyom, a turulmadár képébe öltözött szentlélek vagy Boldogaszszony Anyánk, akkor volna remény, mert a feladat olyan kozmikus koordináták ketrecébe záródott, ahol a szó csupán dadogásnak hat.
Köszönjük meg neki a születésnapon, hogy ő mégis képes méltósággal viselni a magyar szó fejedelmének kijáró virtuális koronát, s nemcsak elsőbbségének bizonyítékaként, hanem mindannyiunk érdekében.