Kövek

Már meghaltam egyszer. Illetve gyors egymásutánban kétszer is, de ez részletkérdés, alegységprobléma. Nem volt semmiféle alagút, meg fehér fény és jó zene, inkább kissé zűrzavarosnak tűnt az átmenet. Aztán egy rohadt nagy pusztában találtam magamat, sok ló között. A lovak elvezettek egy erdőbe, nagy kövek közé. Megjelent egy magas férfi, hosszú fehér ruhában, egy baromi nagy karddal, amit belevágott az egyik sziklába. Az meg rettentő robajjal és szikrázások közepette szétrobbant, én pedig visszatértem az élők sorába, amire a tudomány mai állása szerint vajmi kevés esély kínálkozott. Addig semmit nem tudtam a pálosokról, de akkor és ott tudtam, hogy ez az ember egy pálos szerzetes. Na erre varrjanak gombot az újpogányok és az ultraszkeptikusok egyszerre. Az élet az élet után néha meglepőbb, mint egy őz a szélvédőn. Aztán persze elmentem a Pilisbe. Pilis-pálos, ugye. A nyelv mágia. És a kő, egy polgármesteri hivatalban, amitől azonnal olyan érzésem támadt, mintha castingon lennék egy harmadosztályú ezoterikus tévésorozatban. Merthogy sütött. Szentkereszt. Hol, mikor veszítettük el ezt a tudást? És vajon mit gondol erről egy mai (kortársunk) pálos szerzetes? Hogy elment az eszem, vagy egyszerűen a Dormicum nevű fájdalomcsillapító majdnem olyan durva, mint a heroin? De akkor ki volt a hero és miért pont ő? Ez most csak onnan jutott eszembe, hogy 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten Boldog Özséb, az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetes remete rend, a pálosok megalapítója. Egyik életrajzírója, Diósi István mondja: a tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg. Akárcsak Assisi Szent Ferenc, vagyonát szétosztotta a szegények között és 1246-ban elvonult az erdőbe, valahol Pilisszántó körül. Huszonnégy évet élt ott, onnan igazgatott egy komplett rendet. Miért? Mire készültek? Nyilván nem egy gombász szakkör létrehozására. Ott voltak Mátyás mellett, címerükben a holló, csőrében kenyér. Ott voltak Visegrádnál, karddal a kezükben, a Szent Korona védelmében, amikor jött a török, példaképeik a lovagkirályok voltak. Kolostoraik szerények, lakott településektől viszonylag messze estek. Miért ellenük az eszelős gyűlölet? A felvilágosodottnak nevezett debil II. József, aki kalapot viselt, 1786. február 7-én kihirdette a rend eltörlését, birtokainak konfiskálását. A könyvtárakban több mint tízezer kötet maradt gazdátlanul. Tényleg, hol vannak a könyveink? És nem csak ezek. De a rendet nem lehet csak úgy eltörölni, rendelettel. A kalapos szellemi utódainak, az ávósoknak sem sikerült a „végleg eltörölni”. 1951 húsvéthétfőjén az ÁVH betört a Sziklatemplomba és összegyűjtötték a pálosokat. A barlang bejáratát két méter vastag betonfallal torlaszolták el. És aztán persze öltek is, ahogy szoktak, hol így, hol úgy. A betonnak kampec. A kő marad.