(mi a cél )

Én nem tudom, hogy valójában mire is gondolt Madách, amikor leírta ezt az Ádám szájába adott mondatot: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga.” S abban sem vagyok biztos, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár négy, a cél szóval kapcsolatos meghatározása közül melyik áll legközelebb ehhez a gondolathoz. 1. A cél – az, amire valamely törekvésünk irányul. 2. Az, amire valamit szántak, illetve fordítottak. 3. Valamely út, utazás végpontja. 4. Az a pont, tárgy, amelyet dobással, lövéssel, el akarunk találni. Ha a földi életet útnak (zarándokútnak) tekintjük, akkor a harmadik definícióban lelhetünk fel hasonlóságot.
Az MSZP vezetőinek most nyilvánvaló az a céljuk (negatív), hogy elkerüljék a sorsdöntő választási vereséget. Ugyanakkor a Fidesz-politikusok célja (pozitív) az elsöprő győzelem, a szilárd hatalom megszerzése és távlatokban: az ország sorsfordítása. Illetlenség volna most azt mondani, hogy a végső célhoz viszonyítva mindez jelentéktelen, bár nagyon is emberi. Természetesen tudnunk kell, hogy az élet során a küzdelem és a cél soha sem befejezést, véglegességet jelent, senki sem pihenhet örökké a babérjain. Mivel egy ifjú előtt ott az egész élet, illő, hogy neki legyenek a legnagyobb és legnemesebb céljai.
Ha magamnak, mint a madáchi végcélhoz közeledőnek feltenném a kérdést, mi a célom, azt a féltréfás választ tudnám csak adni: jelenleg nem egyéb, mint hogy ezt a kis írásművet és gondolatsort sikerrel és értelmesen befejezzem. Egyéb gyakorlati cél? Inkább óhajról, vágyról, reményről beszélhetnék. Szeretném megérni, hogy felcseperedjenek az unokáim. S mint ifjúnak mi volt a célom? S ha volt, elértem-e? Mármint földi, hétköznapi értelemben. Körvonalazhatatlan, mondhatni általános célom volt gyermekkoromtól kezdve, hogy író legyek. Kamaszként ez a cél költészetté szublimálódott, de az érte való küzdés elmaradt. Lehet, hogy hivalkodásnak tűnik, de sohasem volt anyagi célom, továbbá az sem, hogy hatalmam, hírnevem legyen. Ilyesmire nemhogy erőfeszítést, de figyelmet sem fordítottam.
Egy bizonyos életkorban határozott, szinte egyeduralkodó célom volt, hogy minél nagyobbat ugorjak. Ezt nem tréfából, hanem a legkonkrétabb értelemben mondom. A hét métert reméltem elérni távol-, a tizenötöt hármas ugrásban. Egyik sem olimpiai szint, de a sikertelen igyekvés kísértetiesen hasonlított, bizonyos megnyugvást jelentett. Amikor a bölcsészkaron, egy verspályázat megnyerése után, Pándi Pál prof. behívott magához, mintegy felajánlva, hogy mentorom lesz, azzal utasítottam el, miszerint a költészet jelenleg hidegen hagy, a főiskolai atlétikai bajnokságra készülök. Ez számára némi meglepetést okozhatott.
Persze volt számos apró célom, ami összefügg egy fiatalember szokásos, ösztönös érdeklődésével. Szerelem, siker, efféle. Közben folyamatosan jó regényeket akartam írni, és hosszú időn át nyomasztott az újságírás. Talán célom volt egy korszakban megszabadulni tőle. Érett férfiként, 1985-ben a következőket írtam Oidipusz körbejár című könyvemben: „Van egy hatéves lányom. Arra kérem Istent, hogy engedje széppé, jóvá, boldoggá felnövekedni, úgy, hogy sok évvel túléljen engem, s halálában se adja fel az örök együttlét reményét.”
Itt fogalmaztam meg igazi célomat, ami túl van a madáchi célon, a halálon. Az örök együttlét, Isten országa. Ez, csakis ez most már a célom, de kevés a hitem, kevés a reményem, hogy elérem. Ahogy Szent Pál mondja: az akarat, a küzdés nem elég. Hogy a szeretet elég lesz-e, én nem tudom…