Nem titkolt erőfeszítéseket tesz az Egyesült Államok, hogy a síita–szunnita, illetve a perzsa–arab törésvonalak mentén úgymond helyi koalíciót kovácsoljon Iránnal szemben – ez a nyilvánvaló üzenete Hillary Clinton amerikai külügyminiszter térségbeli körútjának, legyen szó akár a vasárnapi dohai amerikai–iszlám fórumon elmondottakról, vagy a tegnapi rijádi megbeszélésekről.
Bár a jelenlegi helyzet egyéni, a törekvés nem példa nélkül álló: az iráni forradalom után, a múlt század nyolcvanas éveiben, az iraki–iráni háború idején már zajlott hasonló. Akkor Washington arra hivatkozva keltett félelmet, mindenekelőtt Kuvaitban és Szaúd-Arábiában, hogy Irán veszélyezteti a Hormuzi-szoros hajózhatóságát. Végső soron az 1981-ben alapított Öböl menti Együttműködési Tanács (GCC) is ennek a törekvésnek az egyik (intézményesített) oszlopa, amely a nevével ellentétben éppen a perzsa-öbölbeli két fél közötti organikus együttműködés kerékkötője.
Az a tény, hogy Irak hajtott végre több támadást az öbölben, majd 1990-ben lerohanta Kuvaitot, amelyet nemzetközi koalíció élén az Egyesült Államoknak kellett felszabadítania, utólag ugyan nem igazolta az amerikai politikát, ám az attól még nem merült feledésbe, legfeljebb ideiglenesen szorult háttérbe.
Az afganisztáni intervenció 2001-ben, majd Irak lerohanása 2003-ban nem kedvezett a Teherán elleni hangulatkeltésnek. Irán nem volt megkerülhető, amikor az általa is támogatott Északi Szövetséget igénybe véve kellett Kabulból kiebrudalni a tálibokat, ahogy akkor sem, amikor a szunnita Szaddám Huszein uralmának megdöntését követően kellett pacifikálni az iraki síita többséget.
Most, hogy Irak és Afganisztán többé-kevésbé kézben van, ismét fokozzák a hangulatot, ezúttal a nukleáris Irán rémképével. Persze paradox módon születnek olyan elemzések is, amelyek szerint csak az szolgálná igazán ezt az amerikai politikát, ha Teherán tényleg szert tenne atombombára, s ezzel amolyan „hidegháborús sötétség” borulna az Öböl-térségre.
origo.hu
Illik vagy nem illik? Tesztelje tudását kvízünkkel!
