Saját paródia élőben

Kálomista Gábor azt nyilatkozta, most egy marginális kör határozza meg a filmszakma következő három-négy évét, miközben a valós szereplők nem jutnak döntési lehetőséghez. Ez a jövőkép aggasztó, pont olyan, mint az a nyolc év, amit magunk mögött tudhatunk

Garas Dezső szavai startpisztolyként dördültek február 2-án este felvételről: „Mondják, meghalt a film. Hát akkor éljen a film! A 41. Magyar Filmszemlét megnyitom.” Mindez olyan környezetben hangzott el, ahová az emberek butikba járnak – úgymond shoppingolni –, ha véletlenül beülnek a moziba, akkor is vödörnyi popcornnal és hollywoodi szennyel tömik a fejüket kultúra, még szűkebben: film helyett.
Mi is a film, amit Garas Dezső oly szűkszavúan, és valószínűleg szándékoltan semmitmondóan éltet? Mozgó képek, amelyeket moziban/otthon vetítve/sugározva és dekódolva látunk? Ha csupán ennyi, akkor, amíg áramszolgáltatás lesz, a film nem hal meg, legfeljebb technikájában, hatásában átalakul. De vagyunk páran, akik azt szeretnénk hinni, hogy a film ennél több, mondjuk művészet, ami többek között a katarzis élményéről ismerszik meg. Ezt tekintve pedig nagyrészt és finomítva, de igazat kell adnunk azoknak, akiknek véleményét Garas Dezső idézte. Finomítani kell, mert számunkra most elsősorban a honi helyzet érdekes, amit túlzás lenne temetni, hiszen az idén is születtek jó művek. A szakmát rendszerbe szervező intézményekre és a finanszírozásra pillantva azonban bátran kijelenthető, hogy ha nem is halt meg, de agonizál. Ez kitűnt a zsűrik sajtótájékoztatójából, a kuratóriumi tagok és az elnök, illetve az alkotók és a szakma harciasabb tagjainak nyilatkozataiból. Talán az is rejt üzenetet, hogy a magyar szemlét hosszú évek óta fehérneműk, leárazott csizmák, hamburgerek és zsíros pörköltek között tartják. Pedig a valaha szebb napokat látott rendezvénynek voltak már méltóbb helyszínei, volt, hogy a patinás, mégis korszerű, több teremmel és ragyogó közösségi térrel rendelkező Corvinban ünnepeltek az alkotók és a közönség. Igaz, akkor még volt is mit. Szimbólumértékű a magyar film áttelepítése a filmpalotából a fogyasztói társadalom mennyországába. Itt már rég nem a művészet, hanem a pénz az érdekes.
A megnyitón nevetség tárgya lett a plázában tájidegen művészet, az ének, a tánc, a népzene, kiábrándító volt a videoüzenet és felháborító Jancsó Miklós újabb unalmas agymenése. A magyar film leszoktatta a nézőket a moziba járástól, most mégis vissza szeretne kúszni mindennapi életükbe a legnagyobb hátsó ajtón, a bevásárlási mánián keresztül. Hiába. Jött aztán a zárórendezvény, amit utolsó pillanatban, csapnivalóan szervezve sportlétesítménybe csempésztek be, ahol az uszodába és fitneszterembe érkezőkkel együtt, nikkelkorlátok között, alagsori büfé előtt tolongva ünnepelte önmagát a rongyos, de büszke filmvilág. Van itt még tehetség: élőben sikerült megrendezniük saját paródiájukat. Eddig páran még csak gondolni merték, ma már egyre többen ki is mondják, hogy semmi szükség erre az egész hajcihőre. Elvisz százmilliókat – idén 160 millió forintba került –, és nem ad cserébe semmit, csak szégyent, felháborodást, tehetetlen dühöt. Mert hiába igyekeznek médiafelhajtással artikulálni az eseményt, mégiscsak elfuserált, eredménytelen marketingakció marad. A fesztivál – amelyre a külföldi szakírók csak azért jönnek, mert néhány napot eltölthetnek Budapesten és ázhatnak a fürdőkben –, roszszabb, mintha nem is lenne: provinciális filmipart sugall.
Ami, bár van benne némi igazság, még sincs teljesen így. Hiszen az idén született egy zseniális mű (Bibliothéque Pascal) és egy nagyon jó (Dyga Zsombor: Köntörfalak), a kisjátékfilmek színvonala a zsűri szerint kiemelkedő volt, a dokumentumfilmek között pedig nagyszerű és hiánypótló múltfeltáró alkotások születtek (például a kommunizmus egyház elleni rémtetteiről szóló Hitvallók és ügynökök, a temesvári felkelésről mesélő Drakula, a piacképes Puskás, Hungary vagy a besúgás lélektanáról árulkodó Idézés). A tehetség minden körülmények között kiütközik, a művészet utat tör magának a legellenségesebb közegben is. Suttogták is reménykedve a plázafolyosókon, Hajdu Szabi megmenti a szemlét. Szeretném a reménykedőket kiábrándítani: nem mentette meg. Kiemelkedett belőle, elrugaszkodott tőle, és napnál világosabban megmutatta, mi az érték és mi nem az. A játékfilmes mezőny kilencven százaléka nem az. A tévéfilmekből tákolt mozi, a tehetségtelen, tartalmatlan thriller, a koncertfilm, a szórakoztató mű nemcsak felejthetők, meg is buknak, ezzel jelentős anyagi kárt okozva az államnak.
Ennél a pontnál kissé módosítani kell Garas Dezső megállapítását. A magyar film nem halott, csak jelenleg nincs rá szüksége saját nézőinek. De nem hoz fesztiválsikereket sem, amivel igazolni lehetne a nagyközönség érdektelenségét. Így aztán nem hogy nem termeli viszsza az árát, de a bukás jelentős pénzt el is vesz tőlünk, akik adóforintjainkkal támogatjuk a filmipart. Jól csak azok élnek belőle, akik filmjük bukása ellenére szép összegű állami pénzt markolnak fel, illetve az őket kiszolgáló intézményrendszer működtetői. Például Grunwalsky Ferenc, akinek a pénzosztó szerv, a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) élén töltött hét évét az Állami Számvevőszék folytonos helytelenítése, a pénz kontrollálatlan kiáramlása és a hozzá hűséges körök kövérre hizlalása jellemezte. Ő most, ezen a szemlén, egy hónappal a lemondás után a mozgókép mestere lett, vagyis havi ötszázezer forintos járadékkal tömte ki zsebét a szakma, amely eddig az ő kegyeit keresve élt szintén pazarul. De Grunwalsky tisztességes, nem veszi át a kitüntetést addig, amíg lemondása jogerőssé nem válik (a járadékról nem szólt). A kuratóriumok munkamódszerére emlékeztet ez, ahol a tagok úgy szavaznak egymás pályázataira, hogy addig az érintett kimegy. A volt elnök is jól ismeri ezt a szokást, gyakorlata is van benne.
A kuratóriumnak azonban új elnöke van, Kőrösi Zoltán, aki szinte mindent megígért, amit a szemle kerekasztal-beszélgetésein összegyűlt, frusztrált és ezért dühöngő filmesek kértek tőle. A dokumentumfilmeseknek nem kell sok, már annak is örülnének, ha munkáik egyáltalán eljutnának a közönséghez. Kőrösi favoritja, a kuratóriumba most bekerült Durst György producer ki is jelentette, hogy igen, meg kell találni ennek a módját. Az is kiderült, hogy ellenőrizni kell majd a pénzek elköltését, és más rendszerben, valószínűleg több lépcsőben kell befogadni a szinopszisokat. Eddig sikerült eljutni, tanúbizonyságaként annak, hogy határozott terv nélkül kerültek be a tagok a döntéshozó szervbe. Sokkal nagyobb határozottság Kőrösinél sem volt tapasztalható. A parlamenti választások előtt fél évvel a régi alapokon (a ma már kevés szakmai súllyal rendelkező egykori alapítók által), ezért vitatható legitimitással megválasztott elnök rendet akar vágni, ezért egyeztet, megbeszél, bizottságot hoz létre, amely majd további bizottságokat hoz létre, amelyek elvégzik azt a munkát, amire az MMK eredetileg létrejött: tartja a kapcsolatot a szakmával, és helyrehozza azt, amit a most kitüntetett elnök elrontott.
A Kőrösi által főellenségnek tartott Kálomista Gábor azt nyilatkozta, most egy marginális kör határozza meg a filmszakma következő három-négy évét, miközben a valós szereplők nem jutnak döntési lehetőséghez. Ez a jövőkép aggasztó, pont olyan, mint az a nyolc év, amit magunk mögött tudhatunk, vagy ez a szemle, amit hála istennek olyannyira magunk mögött tudunk, hogy visszanézni sincs kedvünk. De az az érdekes, mi lesz azután. Ha az MMK nem képes kizökkeni a régi kerékvágásból, jogos lesz Garas első mondata, de nem lesz kinek címezni a másodikat.