Én nem tudom, hogy a kampányban mely pártok fogják zászlajukra tűzni a „büszkeség”, a „bátorság” és az „emelt fő” kifejezéseket. Az emelt főt Dávid Ibolya használja reflexszerűen, a büszkeség Gyurcsány szakzsargonjában otthonos, a bátorság pedig minden bizonnyal Bokros Lajos legfőbb jellemzője, mivel ő már 1995-ben megmutatta a Horn-érában, hogy nem fél (másokkal) meghúzatni a nadrágszíjat. Ebbe a néhány sorba máris számos politikai zsurnálközhelyet sikerült belesűrítenem. Emlékszik még a nyájas választópolgár az üvegzseb metaforára? Ez a szocialisták leleménye volt, miként a programok áradása is. Nekik nem csupán választási programjuk állt mindig készenlétben, de a szürke hétköznapokon is gyakran megörvendeztették a népet mézesmadzagjaikkal és sült galambjaikkal. Legutóbb, ha jól emlékszem, a kisbefektetőket juttatták (elméletileg) nagy haszonhoz. E programok gyorsan és csendben belefulladtak a nemzeti hanyatlás és korrupció mocsarába. De ne aggódjunk, lesz még belőlük elegendő. Miként ígéret is.
A szavakkal való játék és ötletelés a politika természetes velejárója. Nyilván nagy elmetorna eredményeként jönnek létre a különböző szlogenek, sőt a pártelnevezések is. Kis kapacitású fantáziánkkal aligha tudtuk volna elképzelni, hogy a rendszerváltozás huszadik éve körül egy politikai párt, a Lehet Más a Politika csali névre hallgat majd. (S mily szépen rövidíthető: LMP.) De nekem legjobban mégis a Jobbik tetszik. Fogalmam sincs, ki találta ki, de akárki volt, zsenialitásához nem fér kétség. E név elismeri, hogy van jó és jobb, s mindenre egy könnyed grammatikai bravúrral rálicitált.
A pártok általában szeretik, ha nevükben szerepel a nemzetre utaló szó, a mi esetünkben a „magyar”. (Ennek kedvező hatásáról még az MKP, MDP és az MSZMP is meg volt győződve; a változó idők során hol a kommunista, hol a dolgozó, hol a munkás maradt el, de a magyar soha. Erre csak úgy lehetett volna rálicitálni, hogy „magyarabbik”.)
A Jobbik név azonban egy olyan üzenetet közvetít, amelyben ez is bennfoglaltatik, és oly egyértelmű a legesendőbb elmék számára, hogy az már-már túlszárnyalhatatlan. De mi van akkor, ha jelentkezik egy új párt, amelynek a jobbik jobbsága nem elég, és úgy dönt, hogy felveszi a Legjobbik nevet? A jobboldali hon- és szavazópolgárok egészére úgy tekintünk, mint egy nagy rúd szalámira, akkor abból talán még a Legeslegjobbiknak (Lelejo) is jut egy szelet. Miért ne! Csupán az a kérdés, hogy a Lelejo mily mélyre tud merülni a múlt kútjába, s onnan elő tud-e húzni egy Árpád-sávosnál is régebbi és magyarabb lobogót. Ha igen, nyert ügye van. Talán még a szocialista büszkeséggel szemben is. Vagy éppen azt erősítené?
A szalámi szeletelése ősi hagyomány. Ennek politikai változatát még a Rákosi-korszakból ismerjük, amikor a kommunisták különösebb nehézség nélkül felszalámizták a szocdemeket és a kisgazdákat. Manapság ezt az MDF önmagával tette meg, s most azon fáradozik, hogy a túl vékonyra sikerült szeleteket az SZDSZ elfonnyadt vastag kolbászával, s más szervezetek hentesárujával ragassza össze. Hajdani mivoltáról már rég megfeledkezett, sőt, eleinte felettébb magyaros ízeiről is. A Jobbik, amelynek elnöke épp imént jelentette ki, hogy a párt célja a választásokon nem a harmadik vagy a második hely megszerzése, hanem a győzelem, önbizalmának alapja, miszerint már jó nagy szalámivéget megszereztek a jobboldalon. Számára a Fidesz nem elég csípős, hiányolja belőle az igazi magyar ízeket, a bogyiszlói és a cseresznyepaprikát. A Jobbik létrehozóit, vezetőit és eljövendő szavazóit egyáltalán nem érdekli a „magyar fűszerezés” ésszerű mértéke, sőt az sem, hogy vehemens ténykedésükkel a szocialisták konyhájára szolgáltatnak nyersanyagot. Pedig az MSZP boszorkánykonyhájában ebből a nyersanyagból igencsak veszedelmes főzet készülhet. Lehet, hogy a Jobbik titkos választási szakácskönyvében, mint a polgári konzervatív oldal szájízének megkeserítője, már kezdettől fogva a főételek között szerepel az „aszalt-nyugdíjas” és a „cigánypecsenye” szomszédságában.
Merthogy mi mással etethetik még jelenleg a népet, én nem tudom…

Az egyik legsúlyosabb bűnt követte el Ruszin-Szendi Romulusz