Színházi előadások a Dunán és az m2-n

Nagyon megjártam néhány hete, amikor elhamarkodottan megörvendtem annak, hogy az MTV archívumából előkerültek a régi pop-rock-dzsessz koncertfelvételek. Ferenczi is, régi Illés is, régi LGT, Beatrice, Omega és még sok nagyszerű előadó volt a kínálatban, és néhány egészen szép, igényes tévéfelvételt is láthattunk.
Azóta, hogy írtam erről, bármikor az m2-re kapcsolok, amikor a zenei salátaműsor kezdődik, mindig csak a régi Dáridókból adnak olyan rémségeket, amiken még nevetgélni sincs miért, esetleg csak feltenni a kérdést: valóban a Duplakávé és a hozzá hasonlók megörökítésére költötték hosszú éveken a közszolgálati tévében az adóforintjainkat?
Úgyhogy nagyon óvatosan szeretnék most nyilatkozni arról, hogy szintén az m2 és a Duna TV programján – évfordulókhoz kapcsolódva – régi, híres színházi előadások láthatók. Vagyis az archívum más zugaiból is előkerül végre néhány szalag. Utoljára az m2-n Az imposztor ment Spirótól a Katona József Színház előadásában, Zsámbéki Gábor rendezésében Major Tamás születésnapján, a Dunán meg a Csehov-napon a Három nővér 1973-as vígszínházi előadása Horvai István rendezésében. (Ha viszont ezek után az m2-n este fél kilenc felé akciós Sas József-kabarét adnak majd, vagy egy elfeledett monodrámát Kiszel Tünde szemöldökéről, akkor azért már nem szeretném rosszul érezni magam.)
Szóval igen tanulságosak ezek a megidézett, legendásnak számító színházi esték. Olyan történeteket látunk végre, amik rólunk szólnak, múltról, jövőről, amiket közülünk való, kelet-európai szerzők nekünk írtak, igaz, abban már nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a társulatok maradéktalanul nekünk is játsszák őket. Mindkét előadásban viszonylag sok viszont a fölösleges színházi manír: semmit se mondó, maszatolós, fölöslegesen kaotikus jelenetek veszik körbe a lényeget. Vajon ezek divatosnak számítottak-e annak idején? Milyen különös az is, hogy a színészek épp a legtalmibb gesztusokra, apró játékokra a legbüszkébbek, az is furcsa, hogy egyáltalán látom, mit gondolnak civilben, miközben a színpadon ágállnak, és mondják a szövegüket. És minden emberi gyengeséggel együtt azért születik csoda a színpadon. A Spiró-darabban Major jutalomjátékán kívül az tetszik a legjobban, hogy a szerző végre mindent elmondat hőseivel a magyar színházról, ami a bögyében van. A saját fejükre vallanak a színháziak. Ez szép. Ez aktuális. De még szédítőbben aktuális a Három nővér egy újabb, vajúdó kor hajnalán nézve, amilyen a mi ezredfordulónk. Hiszen itt már nemcsak az elrontott rendszerváltásról van szó, amit elölről kellene kezdeni, hanem egy új világkorszakról, ami jön, ami benne van már minden elveszettségérzésünkben. Ha pedig egy-(két) színházi előadás évtizedekkel később is mond valamit, s új jelentésrétegekkel terhelhető, akkor az már nem kevés, még ha néha idegesítő is benne ez az.
(m2, Spiró György: Az imposztor. Duna TV, Csehov: Három
nővér.)