Szűz kegyló

Elnyerte a múzsák kegyeit Lesi Zoltán ironikus fricskának beillő invokációja. Első verseskötetében hozzájuk fohászkodik: „Zöld tsolnakot nagyító- / üveg fölött hiába / halúczinálsz, megvetlek / únt gátú ihlet, bájos / czirkálom, édes görtsid / a vörös szobában kaczag- / ni valók: rósaszín mú- / sád hajbokól előtted” (Musákhoz). Weöres Sándor Psyché – Egy hajdani költőnő írásai című emlékezetes művének megjelenése óta nem ritka az efféle archaizáló, régies tónusú vers a kortárs költészetben – mégis Lesi Zoltán verseskönyvének olvasása friss, nem mindennapi élményt keltett bennem. Rendhagyó, archaizáló helyesírása először inkább bosszantott, és a hivatkozásul megtalált Berzsenyi-igazolás ellenére nehezen fogadtam el játékszabályait: „Hogy ortográphiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és charakteremben van.”
Weöres Psychéjének élménye persze segített olvasói erőfeszítéseimben (nemcsak a versek peregnek előttem, hanem Bódy Gábor emlékezetes filmjének jelenetei is). Igazából akkor kezdtem értékelni Lesi teljesítményét, amint a kötetben haladva a határozott különbségekre fölfigyeltem.
Weöres ugyanis archaizál, és egy Kazinczy környezetében felbukkanó, nyelvében és alakjában is „hiteles” költőnő alakját teremti meg – ahogy az a XX. század utolsó harmadából szemrevételezhető volna. Lesi számára a nyelvi archaizmus valóban játék, mely annak a lehetőségét teremti meg, hogy felszabadítsa a nyelvben lappangó áramot, erőt, vagyis: megnyissa a költészet számára a nyelvet. Mindazt, amit általában klasszikusnak tekintünk (az antikvitás kultusza, a mitológia és a műveltség általános felfogása), egy életforma, életvitel lenyomataként megtaláljuk a Daphnis ketskéiben is. De ha mindenáron el akarjuk helyezni a könyvtár polcain, akkor nem Kazinczy, hanem Berzsenyi közelében találja meg a helyét.
Eleven szellemet igénylő, többfelé kacsintó olvasmány. Leggyakoribb szava talán a „kegyló”, és ez a kifejezés rokokó ornamentikára (és szexuális tartalmú szimbolikára) is utal: Lesinél „szűz kegyló kínálja magát egy jonatánért” (Páris). És van a könyvnek nem tolakodó, de szembeötlően polgári regisztere is. Olvashatom úgy, ahogy, mondjuk, Babits fordul a klasszikusok felé, nem tagadva meg az antik hagyomány jelentőségét. Lesi konkrétan „Verlaine urat” említi, és több versben felidézi a bál, a karnevál, a polgári időtöltéssé szelídített farsang képét. A karnevál jelenségére irodalmi szempontból Bahtyin figyelt fel – gondoljuk csak meg, mennyire hangsúlyos például Woland bálja Bulgakov A Mester és Margaritájában! A karnevál ideje alatt felfüggesztődik a törvény (persze, hogy később megerősítést nyerjen), az arcunkat, melyet máskor a világ felé mutatunk, ilyenkor maszkkal takarjuk el. Az az érzésem, hogy Lesinél is maszk az archaizálás – és meg kell állapítanom, hogy többféle maszkja van a költőnek.
A könyvet a fiatal szerzők műhelyeként évről évre rangosabbá váló Fiatal Írók Szövetsége adta ki a FISZ-könyvek 49. darabjaként. Tudjuk, hogy nem fog eljutni a könyváruházakba; ismerjük a honi könyvterjesztés mechanizmusait. De az efféle versmedalionok talán meggyőznek arról, hogy mégis érdemes utánajárni a kötetnek: „Lassú erjedés, össze tört / szőlőszemek. Megrepedt / szeműveg. Fonál labirinth, / pók nyakadon. Hímzett ég. / Hátodat mutátod. Kéreg, / felszakadt seb. Inda fut / ágra. Meg nem született / rügy. Lelássúlt tseppek, gyöngyök / préselődnek aetheri / térben. Zöld rezgés, ásványok” (Bacchus).
(Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2009. Ára: 1700 forint)