Újévi koncert, régi Prétre

Hogy ki nyeri az évindító keringő- és polkahajkurászást Bécsben, az valódi zenei presztízszsel is bír. Egy francia öregurat akkor ajándékoztak meg e nagy hírrel, mikor kortársait – jó esetben – a napos teraszon tolják össze pezsgőtablettát morzsolni a gyomorszondájukba. És őt még vissza is hívták két év múlva, jelen újévünkre: no, ez aztán a megbecsülés!
Jó régen azt találtam írni Georges Prétre-ről: „… nevére nem rohannak önmagukból kivetkőzött rajongók a lemezbolti dedikálásra. Tán nincs is ilyen, és miért lenne: akiért nem nyomják be a kirakatot, annak manapság már szervezni sem érdemes efféle médiaeseményt. És van művész – vagy, hogy korszerű, globalizált nyelvezettel foglaljuk össze a nyilvánosságban szereplőket: celebritás –, aki nem is igényli ezt.”
Ideje volna finomítani a szavakon. E merev hátú, a Normandiánál partot ért tábornokokat idéző möszjő nyolcvanhetedikjében is faksznikat mutat a világnak – és ha nem is karrierje, de lemezeladása biztos felszállóágba kerül. Hosszú, hosszú az út, amely, ha nem is a Tripperaryig, de Piaf trombitásától a Musikverein Aranyterméig vezet el. Callas oldalán lett ismert, mint amolyan házidirigense. Ami Sutherlandnek Bonynge, és ma Gruberovának Haider, az volt Mariának az akkor harmincas éveiben galoppozó George – s a többiekkel szemben nem volt muszáj feleségül vennie munkaadóját… Prétre a hón alá csapható zeneművész típusa – gondolhatta dívája –, ki képemre formálja a hangszereseket, még a kottát is. (Honi példa ugyanúgy akad: a nemrég elhunyt Mura Péter szinte állandó karmestere volt Fischer Annie idehaza adott zenekari estjeinek.)
Pályájának második felét saját jogon futotta, csak annyit írjunk e helyütt, hogy Wagner-sorozatokat is dirigált a Metropolitanben. Ma már jobbára pálca – és mindig partitúra! – nélkül legyez a feszes tartású, ám fulladékony öregúr, ütései illusztratívak, alig konkrétak. Annál több memória és munka érzik mögötte: hogy asszisztensé-e, vagy a maestróé, nem tudhatom. Azaz dehogynem. Ha a Bécsi Filharmonikusok három év alatt kétszer is őt kérik, igényük lehet e mosolygó matuzsálem finom ízlésére. És tán saját magukat is ünneplik benne: majdnem félszáz éve, hogy az ő pulpitusukon debütált!
A közvetítés türelmes snittekkel, „pomposo” fotografált, Karina Fibich tizenegy kamerája illedelmesen bujkál, mégis sokat mutat – Roger Moore-tól az ütősök fura körtemuzsikáiig mindent megtalál. Apróság, hogy a rendezőnő kénytelen egy gipsznimfa repedt líra-hárfája mentén lifteztetni Jimmy Jibnek csúfolt emelőkaros jószágát: nesze neked, teremimázs… A Bécs-reklám viszont szakadatlan, most is komponálnak egy valzerre: a Wiener bonbons alatt a császári udvarba valaha szállító Demel cukrászat séfje undormányos színezékzselét és gusztusfelpiszkáló főzöttcsokoládé-lapocskákat egyként igazgat márvány munkapultjain.
Az pedig kisebb botrány, hogy kétéves fotókat használnak a borítón csak azért, hogy pár napot még srófoljanak a gyártás-forgalmazás őrült agendáján. (Kiszúrtam, hogy Varga Tamás, az egyik kiváló magyar szólócsellista csak a képeken, ám e koncerten nem szerepel, a többi – például ruhabéli – eltérésre pályázatot írhatna ki a Füles.)
Remélem, legalább a beígért koncert hangját halljuk. Mármint az ideiét – de hogy is különböztessünk meg csillagos ötösöket?
(Újévi koncert/Prétre – Deutsche Grammophon DVD, 2010.)