Idősödő nő és férfi diskurál egy chatszobában, üzengetnek egymásnak. Rákattintunk ma mindenre a közösségi médiában, ami csak szembejön, még a pihent agyúak favicceire is. Hátha ennek olvasásában is találnánk pár másodperc örömöt, és nem is kell ehhez pikáns részletekre gondolni. A nő hétgyermekes családanya, adjuk meg azért a kellő tiszteletet.
Albert – a beszélgetés férfi résztvevője – szintén szolid személyiségnek tűnik. Több mint harminc éve egyazon munkahelyen dolgozik, ami manapság ritka, mint a fehér holló. Ráadásul a tenyészkosok spermájának lefagyaszthatóságáról írta anno a doktori értekezését, ami első hallásra derék tudósmunkának tűnik. Vagyis Albert olyasvalaki lehet, mint Dr. Bátky a Pendragon legendában, akit így mutatnak be: „Ez az úr Bátky János, aki középkori angol rovarevőkkel foglalkozik, vagy ókori olasz cséplőgépekkel, most nem emlékszem pontosan. Szóval valamivel, ami Önt nagyon érdekli.”
Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Egyrészt Albert Bourla nem pusztán egy fiatalos hatvanas, hanem a Pfizer, a világ egyik legnagyobb gyógyszergyártójának a vezérigazgatója, egy olyan cégé, amely több mint 170 milliárd dollárt ér a tőzsdén. Ezzel együtt nem sok közünk van nekünk ehhez a görög–amerikai vállalatvezetőhöz, felőlünk azzal és azt chatel, akivel és amit csak akar. Beszélgetőpartnere viszont még 2021-ben Ursula von der Leyen volt, az Európai Bizottság elnöke annak az Európai Néppártnak a képviseletében, amely – már persze Magyar Péteren túl – jelenleg a német és a lengyel kormányt, valamint az Európai Parlamentet is az ellenőrzése alatt tartja.
Több mint négy év elteltével jutottunk el oda, hogy az Európai Bíróság a minap – nem jogerősen – elítélte Brüsszelt, amiért nem hozta nyilvánosságra azokat a szöveges üzeneteket, amelyeket Von der Leyen és Bourla egymással váltott, éppen akkor, amikor Európának égető szüksége volt a koronavírust leküzdő vakcinákra.
Azóta a Covid több mint egymillió európai áldozatot követelt. Csaknem kétmilliárd adag oltásról és hírek szerint 35 milliárd eurós üzletről volt akkor szó, amelyet az Európai Számvevőszék – ki is fejezve az aggodalmát a lefolytatott eljárással kapcsolatban – a mindenkori legnagyobb összegű uniós szerződésnek nevezett. Nem tudjuk, miért pont ennyi volt (ha ennyi volt) az összeg. Nem tudjuk, miben állapodott meg Von der Leyen és Bourla, s azért nem tudjuk, mert nem hozták nyilvánosságra az üzenetváltást, sőt technikai okokra is hivatkozva meg sem találták ezeket az üzeneteket.
A rutinszerűvé vált egzecíroztatás részeként Magyarországot a legutóbb is vád érte, amiért nem tartja tiszteletben a sajtószabadságot. De az említett ügyben Brüsszelből lerázták még a The New York Timest is, amely beperelte őket Von der Leyen üzeneteinek visszatartása miatt. Sőt Vera Jourová, Von der Leyen számunkra „jó emlékű”, azóta persze – a többi hasonszőrűhöz foghatóan – levitézlett alelnöke, aki pedig az átláthatóságért is felelős volt a brüsszeli testületen belül, azt közölte, nem járt eredménnyel a bizottsági elnöknő sms-ei utáni kutakodás. Viszont ez remek alkalom számunkra, hogy emlékeztessünk: ugyanez a cseh asszony Magyarországot meg így leckéztette éppen a sajtószabadság ügyében: „ha nem lesz partner, akkor az bizony sokba fog fájni a magyar kormánynak”.
Jourová meg a Pfizergate körüli kétségek eloszlatásában nem volt partner. Persze ne képzeljük úgy, hogy ezeknek az embereknek elveik lennének. Nekik fizetésük van, megbízatásuk van, hálózatuk van. Ennek akarnak megfelelni. Illúzió – állítja e sorok írója három évtized tapasztalatával –, hogy a „sajtós”, a „médiareferens”, a „kommunikációs menedzser” (tisztelet a kivételnek) a sajtószabadság elősegítője lenne. A megbízója érdekeit tartja szem előtt, amint azt temérdek meg nem válaszolt vagy hárított megkeresés tanúsítja.
De akkor legalább ezek a megbízók ne papoljanak folyton a sajtószabadságról, politikai céllal meg főleg ne!
Rövid úton elhajtották a megkeresésével az európai ombudsmant is. Ő olyan jogvédő tisztségviselő, akinek mi, uniós adófizetők fedezzük a szerény, de azért nem megalázó, havi 11 millió forintnak megfelelő fizetését. Vagyis ebből az ügyből is világos, hogy senkit nem érdekel az uniós elitben, neki mi a véleménye. A díszpinty szerepét szánták neki, avagy egy masniét a sokat emlegetett „európai ház” csomagolásán.
Nem jártak sokkal jobban azok az európai parlamenti képviselők sem, akiket pedig az uniós polgárok azért választottak meg, hogy kiálljanak az érdekeik mellett Brüsszelben és Strasbourgban. Az EP a Covid kezelésének vizsgálatára összehívott különbizottsága – a kulcspozíciókban természetesen az uniós fősodor politikusaival – meghallgatta volna Von der Leyent ebben az ügyben, de a parlament szintén fősodratú vezetősége (az úgynevezett elnökök konferenciája) ezt nem tette lehetővé.
Gondoljunk bele, lehet, hogy nekik van igazuk! Von der Leyen bizonyára emlékszik rá, miket írogatott Bourlának egy ilyen fontos ügyben, illetve milyen válaszokat kapott. Ha ezek az üzenetek nyilvánosságra kerülnének, egyelőre beláthatatlan következményekkel is járhatnának. Vagyis Brüsszel politikai kárt lenne kénytelen elkönyvelni, s ki tudja, kiket söpörne el a lavina? Persze ma már az Európai Bizottság sem állítja olyan magasra a mércét saját magával szemben, mint huszonhat évvel ezelőtt, amikor korrupció miatt lemondott a Jacques Santer vezette egész testület.
Ma az egész brüsszeli intézményrendszer a megvesztegetési ügyektől hangos – az Európai Parlamentben máig nem került pont az elsősorban a szocialista frakciót érintő „Katargate” végére –, a felmerülő gyanúkat pedig nem oszlatják el megcáfolhatatlanul. Könnyen elképzelhető, hogy ennek oka az: túl nagy lett mára a tét az európai fősodor számára.
Amikor Santerék 1999-ben lemondtak, az unió is sokkal kisebb volt – a kelet-közép-európai országok még a csatlakozás kapujában sem álltak –, és a szuverenista jobboldal sem ostromolta az elefántcsonttornyukat. Ma érzik: kisebb csatát talán veszíthetnek, de háborút nem. Németországban a minap megalakult kormánynak már nem lenne többsége, ha most tartanák a választásokat. Franciaországban egy friss felmérés szerint a polgárok 84 százaléka nem szeretné, hogy Emmanuel Macron elnök 2032-ben visszatérjen a hatalomba. (A 2027-es választásokon ugyanis a mandátumkorlát miatt nem indulhat, öt évet biztosan ki kelll hagynia.)
Az EU mindkét nagy államában jogi akadályokat gördítenek a feltörekvő szuverenista jobboldal, az Alternatíva Németországért és a Nemzeti Tömörülés (utóbbi esetben Marine Le Pen) elé. Von der Leyen vagy a vele azonos pártszövetségbe tartozó Manfred Weber nem engedhet meg magának egy eurómilliárdokat érintő óriási botrányt. De úgy lehetnek vele, kibírnak néhány újságcikket meg EP-felszólalást a nem fősodorbeli pártcsaládok – mint a Patrióták Európáért – részéről.
Voltak sms-ek, de most nincsenek sms-ek.
Különben is, minden csoda három napig tart. Aztán talál magának új gumicsontot a sajtó.
Addig viszont kombinálnak az emberek. Mi van például, ha Bourla ezt az üzenetet kapta 2021-ben? „Albert, megadjuk a 32 milliárdot, de ebből egyet utalj vissza egy álszámlára. A lengyeleknek és a magyaroknak nagyon kellene egy kis dugipénz, most telefonált az Anne Applebaum meg valamilyen demokráciakció vagy kicsoda. Szóval a Tusk meg a Markíza vagy milyen nevű magyar ellenzéki nagyon számít ránk”. Ez persze csak csúnya spekuláció. Oszlassák hát el!
Miket is mondott Von der Leyen tavaly, az újraválasztása előtt? Megígérte, hogy fokozzák „a demokrácia védelmét”. Fogadkozott, hogy védelmezik a média szabadságát. Leszögezte, összpontosítanak a „korrupció elleni harcra”. Nos, itt a remek alkalom, hogy egy: fokozza, védelmezze, kettő: meg összpontosítson is. No nemcsak a politikai ellenfeleivel szemben, hanem a saját háza táján is söprögetve.
