Brüsszelben – ahol az izraeli futballcsapat vendégjátékának is képtelenek voltak otthon adni – most biztonsági okokra hivatkozva fújták le a Disturbed fellépését, mivel David Draiman, a zenekar frontembere izraeli katonákkal pózolva trágár feliratot pingált a Hamásznak szánt egyik tüzérségi lövedékre.

Számos más példát lehetne hozni. De figyeljünk inkább a nyugtalanító magyarországi jelekre! Értjük, hogy a gyűlöletre uszítókat kitiltják vagy lemondják a meghívásokat. Az igazán nyugtalanító az, amikor az e hasábokon sokat és sokszor kárhoztatott „eltörléskultúra” olyan szinten szivárog be a mindennapokba, hogy arra rá nem szolgált vendégeket hoz méltatlan helyzetbe, mások művelődését, tájékozódását pedig mondvacsinált okokra hivatkozva zavarja vagy akadályozza meg. (Az angolban cancel culture-ként ismert, konkrétan és képletelesen is szobrokat döntögető nyugati hóbortnak talán soha nem lesz jó magyar fordítása, mert nálunk a kultúra szó önmagában pozitív jelentéstartalmú. A hate culture is – szó szerint: gyűlöletkultúra – a mi nyelvünkön oximoron.)

 Előfordul, hogy egy előadást követően elfajul a vita, de itt nem erről volt szó. Az egyetem sem állt a helyzet magaslatán, nem tudta megakadályozni, hogy le kelljen végül fújni a rendezvényt – a hírek szerint azt online folytatják. Az aktivisták, akiknek legalább egy része külföldi lehetett, mert az ott készült videófelvétel tanúsága szerint angolul beszéltek a héber tanszék jelen lévő magyar szervezőjével, elérték céljukat. Az ügyben már több miniszter is megszólalt, az ELTE-n pedig vizsgálat indult.

Valamit nyilvánvalóan tenni kell, hogy egy erőszakos kisebbség ne hiúsíthasson meg egy kurzust. Fel kell készülni sajnos nálunk is az olyan helyzetekre, amelyek Amerikából jól ismertek. Hogyan is mondta lapunknak pár éve Peter Boghossian filozófiatanár, akit a woke ideológia képviselői üldöztek el egy ottani liberális egyetemről? Elhallgattatnak, nácinak, rasszistának neveznek – urald az egyetemeket, és mindent uralsz! Ha az aktivisták az egyetemi épület előtt, közterületen fejezték volna ki a nemtetszésüket, akkor erre a jogszabályi kereteken belül lehetőségük lett volna. A demokrácia azt is magában foglalja, hogy bizonyos határokon belül el kell viselnem a másik véleményét akkor is, ha az számomra kellemetlen, és akkor is, ha annak számomra kellemetlen formában ad hangot.

Természetesen ugyanilyen felháborító lett volna a mostani budapesti eset, és ugyanúgy következményeket érdemelne, ha mondjuk az arab tanszéken történt volna egy palesztin előadóval. Ha bármilyen vendégelőadó a felszólalását politikai propagandára használja fel, esetleg erőszakra buzdít, az egyetem jelen lévő képviselőjének a dolga, hogy rendre utasítsa. De jobb esetben az ilyen embereket előre kiszűrik, és meg sem hívják sokunk alma materére kurzust tartani – már elnézést, hogy a végén egy kicsit forintosítunk is, de az adófizetők pénzén.

Az ókorból ismert vendégbarátságra az sem volt szép példa, ami tavaly és két hete is történt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, noha több szempontból is más esetről van szó. De közös benne az ELTE-s botránnyal, hogy ebben az esetben is rá akarnak telepedni valakik a kultúrára, a tudásra, az ismeretekre, maguknak tartva fent a jogot, kik azok, akik képviselhetik azt, kik pedig nem. Az előzmény Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, oroszos műfordító vitája volt a fesztivál vezetőségével orosz írók meghívásáról. Szerinte nem orosz állami intézmények küldötteit kellene Budapestre hozni (a szervezők nem értenek egyet az intézmények megítélésében), hanem inkább ellenzékieket. Legyen így is! – tesszük hozzá, de ne mások kirekesztése árán.

 Nem mindannyiunkhoz áll közel ez a műfaj, de jól ismert tény, hogy az orosz tudományos-fantasztikus irodalomnak óriási hagyománya van (Andrej Tarkovszkij több mint ötvenéves Solarisát pedig ma is vetíti az egyik művészmozink.) Gravickij támogatta az ukrajnai orosz inváziót, de ez nem ok arra, hogy – mint tavaly történt – túlbuzgó értelmiségiek provokálják, miközben politikáról egyáltalán nem ejt szót, hanem a magyar olvasói­val jött találkozni.

Ismét ne essék félreértés: ugyanezt állítanánk, ha a magyarul szintén olvasható ukrán Szerhij Zsadanról lenne szó, aki pedig országa háborús erőfeszítéseit támogatja. Emlékezhetünk, hogy 1957-ben olyanok álltak ki Kádár János és ’56 leverése mellett, mint Csoóri Sándor, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor, Tamási Áron vagy Örkény István. Ma másképp látjuk a történelmet, de ők – íróként – mindannyian ma is iskolai tananyag. A Kádárék által börtönbe zárt Háy Gyula vagy Tardos Tibor meg nem. Maradjunk inkább az irodalomnál, a kultúra pedig mindannyiunké.