Hogyan lett a vert seregből ilyen rövid idő alatt legyőzhetetlen armada? Hiszen öten a magyar, négyen pedig a még nagyobb csalódást keltett szerb válogatottból tértek vissza Veszprémbe – kérdeztük Mocsai Lajost.
– Rendkívül sikeréhes, komoly sportemberekkel dolgozhatok, akiknek az elmúlt két hétben építhettünk a hiányérzetére és a becsvágyára. Kemény, szigorú védekezésre és lerohanásokra készültünk, már az edzéseken is rengeteget ütköztek a játékosaink egymás között, elmélet és gyakorlat így ért össze.
– Valóban lélekemelő látvány volt a meccs. Ugyanakkor a kívülállónak nehezen érthető, ha így van: Veszprém egyesek számára erősebb hívó szót, ösztönzőt jelenthet, mint Magyarország vagy Szerbia?
– Veszprém kézilabda-kultúrája, a klub történelme és a sportág szeretete így együtt olyan kisugárzást eredményez, hogy az valóban nagyon nagy erőt ad. Akkorát, hogy hiába jött a Chambéry „hurrá, mi vagyunk az Eb-győztes franciák” hangulatban, nem hagytuk kibontakozni sem.
– Lám, gondolatban máris megérkeztünk az Európa-bajnoksághoz. Amelyről nemcsak ön hiányzott, hanem Tamás fia is, mert még ősszel lemondta a válogatottságot. Ilyen előzmények után tudott tiszta szívből szurkolni a magyar nemzeti csapatnak?
– Tudtam, sikerült felülemelkednem a személyes érintettségeken. Csoknyai Istvánnal baráti a kapcsolatom, soha nem éreztettem vele, hogy bármi miatt is tüske maradt volna bennem.
– Finom megfogalmazás. Tehát maradt, csak nem éreztette?
– Mondom, felülemelkedtem ezeken a dolgokon, és nagy szorongással vártam az Eb mérkőzéseit.
– Ezt akár szövetségi kapitányként is megtehette volna. Klubja, az MKB Veszprém vezetői azonban tavaly ősszel ezt a lehetőséget kommünikében vetették el, míg 2008 őszén elmaszatolták az ügyet, máig nem világos, miért nem vállalta vagy vállalhatta akkor a kapitányi felkérést.
– Pedig tiszta a kép. Tény, hogy első alkalommal a szegediek részéről is érezhető volt az ellenállás, de az MKB Veszprém vezetői is úgy ítélték meg, hogy a nemzetközi kupa- és a hazai kötelezettségek miatt nem hagyhatom itt hetekre a klubomat.
– Csoknyai István viszont otthagyhatta, így a Veszprém másodedzője lett a szövetségi kapitány. Működőképes lehet ön szerint ez a modell?
– Nem szerencsés, de elképzelhető és működtethető megoldás. Ideig-óráig.
– Ez az ideig-óráig azért árulkodó, de folytassuk onnan: mennyiben tehető felelőssé Csoknyai azért, hogy a franciák elleni bravúrdöntetlent követően a spanyoloktól és a csehektől is kikapott a magyar válogatott, és már az első körből kiszédült? Vagy máshonnan közelítve: mennyire volt Csoknyai a körülmények áldozata?
– Az alapproblémák az ő személyétől függetlenül fennálltak. Irdatlan sebességgel fejlődik a sportág, az utánpótlás-neveléstől a képzési rendszereken át a különféle felkészülések megtervezéséig, és mi ezt a tempót nem tudtuk felvenni. És nemcsak a pályán, a játék dinamikájában sem. Meg kellene határoznunk, melyik játékfilozófiát követjük, és aszerint kellene folytatni a képzést, természetesen már a klubokban is.
– Ez így kezd kissé tanár uras lenni, ezért legyünk gyakorlatiasabbak: ha ön ül a kispadon, ugyanennyire vagy kevésbé kiszolgáltatott?
– Mi annak idején a női válogatottal egy-egy világverseny előtt tíz-tizenkét mérkőzést vívtunk a legjobbak ellen, általában idegenben. Most egy ausztriai és pár hónappal korábban egy hazai torna állt rendelkezésre, ez egészen más alap. De a szövetségi kapitány vagy az edző természetesen úgy vállalja el a feladatát, hogy mindent mérlegre tesz: a saját csapatát, a lehetőségeit, az ellenfeleket, a tapasztalatát, az erejét. Ez utóbbi nagyon fontos, mert az első számú vezetőnek sugároznia kell, hogy képes elérni a kitűzött célt, hiszen a játékosoknak is belőle kell hitet meríteniük.
– Ez megállapítás vagy burkolt kritika?
– „Csokinak” megvan a kellő önbizalma, ambíciója, mindez már játékosként is jellemezte. Edzői tapasztalata azonban nyilván nem lehet elegendő, nem is volt alkalma, ideje azt összegyűjteni. Pedig számos feladatot kellett átlátnia, szintetizálnia, megoldania. Ráadásul szerintem Vladan Maticsot is szerencsétlen kézzel választotta segítőjének. Félreértés ne essék, őt is értékes embernek és kollégának tartom, de csalódott edzőként érkezett a válogatotthoz, hiszen nem sokkal korábban Szegedről mennie kellett. Nem hiszem, hogy világmegváltó hangulat érződött rajta, pedig ez, vagy az ellenkezője átragad a csapatra is.
– Valóban, különösen fájó volt látni, hogy a csehek lelki erőben is a mieink fölé kerekedtek. Miért?
– Egy világversenyre készülő csapat felépítése spirituális feladat. Az edző és a játékosok között dacszövetségnek kell kialakulnia, ami arra a közös célra épül, hogy mi igenis el akarjuk verni a világot. Ha ez megvan, a teljesítőképessége csúcsára többször is eljutott sportoló szinte képtelen elfáradni. Ha viszont nincs, az visszaüt.
– A mieink közül egyesek fásultnak, törődöttnek tűntek, a hírek szerint edzésen is. Nikola Eklemovicsot például többen is bűnbaknak kiáltották ki, szerintem roppant igazságtalanul. De a csapatkapitányi kinevezését nem tartotta túlzásnak?
– Annak tartottam, és ezt neki is elmondtam. Nikola rendkívül érzékeny alkat, és nagyon nagy tudású játékos, aki akkor alkot rendkívülit, ha extázisba hozza magát, ehhez viszont százszázalékos fizikai állapotban kell lennie. Ettől most messze volt, sérülésből lábadozott, tulajdonképpen regenerációs munkát végzett. Ezért torzult az a kép, hogy a csapatkapitány a példa, ő fut elöl, ő vállalja a legtöbbet. Nikola erre az adott szituációban nem volt alkalmas, sőt, bár nem voltam jelen, egyesek számára úgy tűnhetett, tulajdonképpen megpróbálja túlélni valahogy az Eb-t.
– Nemcsak erre céloztam. Fenntartva, hogy Eklemovics remek ember és játékos, egészséges, hogy egy szerb születésű sportoló a magyar válogatott csapatkapitánya?
– Triviális kérdés, gondolom, mindannyian egyet is értünk a válaszban. Nikola képességeit tekintve, morálisan és mentálisan is alkalmas a csapatkapitányi tisztségre, de valóban szerencsésebb lett volna a rangidős magyar játékost kinevezni. Csoknyai István ezt a kérdést szerintem nem fontolta meg kellőképpen.
– Erő és hit sugárzásáról, spirituális közösségről beszél, és miközben hallgatom, itt az ideje felvetnem: ezért küldte el Veszprémből Gál Gyulát? Mert egyszer megengedhetetlen hangnemben megbántotta, és onnantól nem lehetett maradása? Erről még soha egyikük sem beszélt.
– El sem tudja képzelni, milyen meleg- szívű fiú Gyula, és ez nem üres szöveg. Egyedi, ahogy imádja a gyerekeit, menynyire szereti az állatokat. Emberi kapcsolatunkat a legmesszebbmenőkig tisztáztuk, soha nem voltunk olyan jóban, mint most.
– Persze, miután elment. Tényleg azért kellett mennie, mert önt megsértette, és ezzel sérült az a bizonyos kép is?
– Nem, Gyula tényleg nagyon jó ember, de ha valaki a budapesti Váci utcában feldob egy marék rizst, minden második szem egy jó emberre esik. Gyulával az volt a gond, hogy, részben a sérülése miatt is, az utolsó veszprémi évében nagyon szerencsétlenül alakultak a kapcsolatai a csapattal, a társakkal, a követendő játékunk tendenciájával. Bizonyos időközönként kitört, és ez olyan hangulatot szült, hogy nem lehetett itt tartani.
– Ha a hangulat ennyire meghatározó, akkor önnek mostantól így vagy úgy mégis szövetségi kapitánynak kell lennie, mert ezt követeli a szakmai és a népakarat. Akár a Duna vagy a veszprémi Séd-patak jegén is hajlandók lennének pajzsra emelni.
– Ha az embert pajzsra emelik, fennáll a veszélye, hogy pajzson is viszik haza. Mármint holtan. Ínséges időkben persze elkerülhetetlen, hogy felértékelődjenek az elmúlt évtizedek eredményei, és vannak, akik nem a személyemet, inkább a körülöttem kialakult erőteret arra használnák, hogy megmentsék a süllyedő hajót.
– Ezt szépen körülírta. Ha jön Mocsai, újra vele jön például Carlos Perez is?
– Csak rajta múlik, lesz-e még válogatott. Harminckilenc éves, szuverén egyéniség. Játéka, tudása alapján természetesen a csapat segítségére lenne, és egyértelmű, hogy a szlovének elleni, júniusi vb-selejtezőn kísérletet kell tenni minden számba vehető erő bevetésére. Mert az a párharc semmivel sem lesz könnyebb, mint a csehek elleni volt.
– Ha kiesünk, vége mindennek?
– Nagyon nehéz helyzetbe kerülünk, de akkor sem menthetetlenbe. Ezért nem is rövid távú, két mérkőzésre szóló programot kell a válogatott elé állítani, hanem hosszabb távú koncepciót kidolgozni.
– Mocsai Lajossal?
– Többször elmondtam, hogy számomra a szövetségi kapitányi tisztség a szakma csúcsa, a legnagyobb megtiszteltetés, és ha vannak, akik bennem látják a megoldást, az bizonyos kötelezettséget is ró rám. De a Veszprémben megkezdett közös utunkról sem szeretnék semmiképpen sem letérni, úgyhogy ne menjünk semminek elébe.
– Akkor beszéljünk egyelőre tét nélkül Nagy Lászlóról! Ön szerint meddig tolerálható a hintapolitikája?
– Jól előkészített, pontos tárgyalást kell folytatni vele, amelynek során rögzítjük a konkrétumokat, így a határidőket is. Mert ez a mostani helyzet mindenkinek rossz. Úgy gondolom, Laci nem döntött még, ha lesznek érveink, és látja, hogy a magyar férfi kézilabdázás jó irányba indult, egyáltalán nem lefutott az ügy. Hiszen mégis csak magyar ember.
– Egy másik balkezes átlövő is az.
– Kire gondol?
– Mocsai Tamásra.
– Köszöni, jól van.
– Csak éppen lemondta a válogatottságot. Helyesen tette? Adott esetben az édesapja sem hívná vissza, vagy az ő csapatába sem jönne?
– Tíz éven át mindig jött, ha hívták, száztizenvalahányszoros válogatott. Kivárta a sorát, ha kellett, részfeladatok megoldásával segített, nem hiszem, hogy egy kézlegyintéssel el szabadna intézni, mondván, jól megleszünk nélküle. Nem azért, mert a fiam. Hanem mert minden értékünkért küzdeni kell.
origo.hu
Deák Dániel: A Harcosok Klubja nagyon komoly újításnak minősül, nemcsak a magyar politikai életben, hanem egész Európában
