A közbeszéd méltósága

Jogszabályt kezdeményezett Mesterházy Attila, az MSZP hamvas miniszterelnök-jelöltje a holokausztáldozatok méltóságára hivatkozva. A nagy méltóságvédő nemrég a jobboldali orvosokat és pedagógusokat gyalázta. De ne vágjunk a dolog elé, hanem tekintsük őt magát: „aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” – szól a törvény, amelyet hétfőn a kormány átpasszírozott a parlamenten. Rövidesen meglátjuk, mit szól hozzá a köztársasági elnök.
Addig is szögezzük le: a holokauszt nem történelmi tény, hanem vallási-kultikus fogalom. A történelmi tény az, hogy a nácik uralta Európában több millió polgári személyt gyilkoltak meg, mert a rezsim nem tartotta megfelelőnek a származásukat. A zsidóság e vérengzés emlékét a hetvenes évektől kultikus jelleggel ruházta fel, a „holokauszton” szót alkalmazva rá, amely az Ószövetség görög fordításában egészen elégő áldozatot jelent. A nyugati világ kegyeletből, tiszteletből osztozik e kultuszban, vagyis a népirtások megítélésében kivételes helyet biztosít a holokausztnak. Azonban az önkéntesség határán túl mindez visszájára fordul. Demokráciában kultuszt nem lehet kötelezővé tenni. Nem írható elő, mennyire kell jelentékenynek tekinteni egy történelmi eseményt, s a tapintatot sem lehet megparancsolni. Ép érzésű ember tiszteli az áldozatok emlékét, a bunkó nem tiszteli. Ezen törvénnyel nem lehet változtatni.
Ha a holokauszt vitatását a törvény büntetni rendelné, ugyanezt kellene tennie a kommunizmus bűneinek tagadásával, kétségbevonásával, jelentéktelen színben való feltüntetésével is. De akkor büntetni kellene a szudétanémetek embertelen kitelepítésének, az örmény és a ruandai népirtásnak, az ukrán holodomornak, a Vietnamban több millió polgári áldozatot követelő amerikai offenzívának, az iraki háborúnak, sőt a Gázai övezetben zajló kegyetlenkedések kétségbevonását, tagadását vagy jelentéktelen színben való feltüntetését is. Abszurd? Az bizony. Demokráciában nincs hivatalos történetírás. Szabad tévedni és ostobaságot állítani is. A zsidók elleni népirtás történelmi tény, tudományos adat, s épp e minőségében kell megvitathatónak maradnia.
Különben is, ma a gyűlöletkeltő beszédnek jóval durvább formái vannak forgalomban. Nem a holokauszt tagadásával, hanem az igenlésével kell szembenézni: napjaink nyilasébredése során nagy nyilvánosságot kapnak a Hitlert, Sztójayt, Szálasit éltetők, valamint az a nézet, hogy minden bajért a zsidók felelősek. Persze, közösség elleni izgatásért fölösleges a hungaristákig menni. Mit is mondott Gyurcsány Ferenc? „Le kell verni a jobboldalt.” Ez nem uszítás? Mesterházy azt állította, a jobboldali orvosok és pedagógusok veszélyt jelentenek Magyarországra. Ez nem gyűlöletkeltés? Havas Szófia MSZP-képviselő nyilashandabandázásnak minősítette az ötvenhatos forradalmat. Ez nem a hősi halottak meggyalázása? Lehetne sorolni a balliberális rágalmazókat, akik a magyarságot a zsidók elpusztításában vétkes, tehát gyilkos nemzetként állítják be. Mikor születik törvény ellenük?
Remélhetőleg soha. Tisztességes ember tartózkodik a kollektív bűnösség elvének alkalmazásától: nem mond olyat, hogy rosszak a zsidók, a cigányok, a bal- vagy a jobboldaliak, a keresztények és így tovább. Ha megújul a közélet, kívánatos lenne a közbeszéd méltóságát helyreállítani, szépszerén, példamutatással. Hogy sújtsa közmegvetés a gyűlöletszólamokat meg a véleménydiktatúrára való törekvéseket egyaránt.