Határnyitó

Miquču Montanaro a hetvenes évek elején érkezett először hazánkba egy tánccsoporttal, s rögtön beleszerelmesedett e számára egzotikus országba. Magyar lányt vett feleségül, sokat koncertezik nálunk, és szívesen lép fel magyar zenészekkel. Nemcsak okcitánnak tartja magát, hanem franciának és európainak is. Mint mondja, összeöntött mindent, próbált jó zenét összehozni a sokféle muzsikából. Nagyobbik fia, Baltazar „szintén zenész”, s amellett, hogy muzsikál Szomjas György Montanaro-filmjében, képzőművészként is közreműködik a produkcióban.
Harmincnyolc éve, hogy Miquču Montanaro felfedezte magának hazánkat, s mint mondja, nehéz megmondani, mennyire változott meg azóta Magyarország.
– Tizenhat éves voltam, s egy ennyi idős fiatalember nem látja úgy az életet, mint egy 54 éves zenész. Ma már gyermekeim vannak, s mindent értek, amit az emberek beszélnek az utcán, akkor viszont egy mukkot sem tudtam magyarul – emlékezik. Hozzáteszi, hogy nemigen lehet összehasonlítani a régi időket a maiakkal, nem véletlenül mondják sokan Franciaországban, hogy húszévesen érezték magukat a legjobban, mert akkor például függetlenek voltak. – Néptáncegyüttesünkkel érkeztünk vendégszereplésre. Soha nem felejtem el azt az élményt, hogy mennyire lenyűgözött bennünket Magyarország kultúrája s az itteni életmód, számunkra egzotikus volt ez a világ. Persze az itt élők nemigen utazhattak, keveset is kerestek, de rám nagyon erősen hatott ez a találkozás.
Fogalma sincs, mikor kezdett muzsikálni, de vélhetően igen korán, mert az összes gyermekkori képén van valamilyen hangszer. A kis tanyákon, ahol éltek, sokat énekeltek, szólt a zene is. Az iskolában tanult furulyázni, majd szaxofonozni, s népzenével is foglalkozott. Nagyobbik fia, a 26 éves Baltazar hegedül, nemrég tárogatót is vásárolt hazánkban, s ezen a hangszeren is egyre ügyesebben játszik.
– Azonkívül, hogy jó érzés Baltazarral muzsikálni, van még egy örömöm: ritkán talál az ember olyan zenészt, aki onnan indul, ahová én mára eljutottam – mondja Montanaro. – Nem vagyok népzenész, klasszikus zenész, dzsesszzenész, hanem mindegyik egyszerre. És mindez Baltazarra is igaz. Nem kellett neki magyarázni, hogy ő minden egyszerre. Beleszületett, belenőtt.
Tavaly jelent meg hazánkban Miquču és Baltazar Duó című lemeze. Baltazarnak Belgiumban és Franciaországban is van zenekara, amelyekkel sokat koncertezik Nyugat-Európában és a tengerentúlon. Miquču-ék olyan dallamokat kerestek, amelyek érthetőek a közönségnek, de „faragták” is a publikumot.
– Nagyon jó, hogy át tudom adni a fiamnak, ami bennem van – teszi hozzá az idősebb Montanaro. – Játszom most Franciaországban egy zenekarban, amelyben a legfiatalabb zenész 19 esztendős, a legidősebb 26. Hallják a népzenét, a kortárs muzsikát meg egyéb zenéket, s nekik ez egy.
Miquču-re jellemző, hogy amikor a népzenét kiadó francia Ocora felkérte lemezfelvételre, sikerült meggyőznie a céget, hogy elektromos gitár is szerepelhessen a CD-n, mert nem száz évvel korábbi muzsikát akart játszani, hanem annak ma élő változatát. Baltazar – akinek az édesanyja magyar, az apai nagymamája pedig olasz – arról beszél: számára természetes, hogy nincsenek határok, nem nagyon tudja szétválasztani, hogy melyik dallam honnan jön, minden csak egyszerűen zene. A régebbi időket felidézve elmondja, hogy Franciaországban főként a tekerő és a duda terjedt el, aztán úgy száz esztendeje megjelentek az olaszok a harmonikával, s most viták folynak arról, hogy a bőgő tekinthető-e népi hangszernek.
– Hallottam táncházas felvételeket a hetvenes évekből, de Beatlest is népzenei hangszereken – mondja a hegedűs.
– Amikor Mandel Róbert tavaly meghívott bennünket Vujicsicsékkal a határnyitás huszadik évfordulójára, ott volt egy csomó politikus, és örültek, hogy véghez tudták vinni a vasfüggöny lebontását. Mi zenéltünk, s arra gondoltam, hogy amikor először idejöttem a hetvenes évek elején, akkor még nagyon szigorú határzár választotta el Magyarországot Európától, de mi úgy tettünk, mintha ez nem létezne. Meghívtunk magyar zenészeket, s mi is gyakorta jöttünk ide. Tehát mi már jóval korábban megnyitottuk a határt – mondja Miquču.
Szomjas György filmet készít Miquču Montanaróról, már vagy másfél éve dolgozik rajta.
– Nem portréfilm lesz abban az értelemben, ahogy népzenészeket – a dudás Pál Pista bácsit, Zerkula János vagy Maneszes Márton prímásokat – bemutattam, hanem ennél sokkal több – mondja a Kossuth-díjas filmrendező. – Miquču-ben az ragadott meg, hogy időben és térben szerteágazó az élete, mégis átfogható. A munkálatok során Gyimesbe is ellátogattam vele, de Provence-ban is forgattunk náluk. Török zenészek, finn harmonikásnő, japán táncos – a legkülönbözőbb emberek szerepelnek a filmben.
Arról is szól a készülő film, hogy amikor Miquču idekerült, a magyar népzenei mozgalommal találkozott, ekkoriban jöttek létre a városi táncházak, tehát azzal szembesült, amit odahaza ő is szeretett volna megvalósítani. S össze tudta kapcsolni saját vidékének muzsikáját a magyar zenével, s ezt továbbvinni, -fejleszteni. Ökrös Csabával, Kobzos Kiss Tamással és a sátoraljaújhelyi együttessel játszott először a magyar zenészek közül. Magyar lányt vett el, akit a táncházas körből ismert meg, s azóta együtt élnek – így mindez családtörténet is. Felesége, Niké jó nevű festőművész.
– A zene pedig azért érdekel, mert a filmjeimben eléggé lepra dolgok szoktak megjelenni, így az alkotásaimban a szépséget a zene közvetíti. A nemességet, a szépséget, az emelkedettséget képviseli. Általában így gondolom, de amit Montanaróék vagy a magyar népzenészek is játszanak, az emberi hang, amely természetes hangszereken, akusztikusan szólal meg, olyan zene, amelyre igény mutatkozik, mert a világ tele van zajokkal, zörejekkel – magyarázza a muzsikához fűződő viszonyát Szomjas György. Ez azért is érdekes, mert a filmrendező rockzenén nőtt fel, de mint mondja, ahogy halad előre a korban, az említett muzsikusok kortárs zenéi állnak közelebb a szívéhez. A készülő filmben a zenészekkel nem feltétlenül produkciókat vettek fel, hanem olyan helyzeteket, próbákat, beszélgetéseket, amelyek kiegészítik egymást. – Ahol adódott rá lehetőség, igyekeztünk olyan helyen felvételt készíteni, ahol nem színpadon szólt a zene, mert ez így spontánabb. Sok anyagot vettünk fel, s úgy tervezzük, hogy a filmnek három változata lesz: az egyik egy koncertfilm Montanaróéknak és vendégeiknek az A38 hajón októberben történt fellépéséről, a másik verzió egy hat–nyolc 25 perces filmből álló tévéfilmsorozat, s egy körülbelül 90 perces film is készül, amelyik a fő produkció – tájékoztat Szomjas György. A mostani magyar filmszemlén információs vetítésen mutatták be a Keleti szél – a koncert című filmet.
A film készítése Miquču idejét is igénybe veszi, de szívesen áll a stáb rendelkezésére. A rendező szerint el kell találni a jó arányt, s azért készít további két változatot, hogy ne kelljen mindent a fő filmbe tömöríteni. Így pergősebb, koncentráltabb film készül sok mozgással, táncosokkal.
Baltazar is örül, hogy készül a film, de neki csak zenélnie kell benne, és rajzokat készít az édesapja életéről, az apjával történtekről, illetve olyan helyekről, ahol Miquču megfordult. Hegedülni kisgyermekkorától hallott jó néhány magyar zenészt, többek között Ökrös Csabát és Szarka Tamást, ennek ellenére véletlenül alakult úgy, hogy ezt a hangszert választotta. A szomszéd kislány tanult hegedülni, ő pedig beleszeretett, s ezért kezdett el játszani ezen az instrumentumon. Hozzájuk gyakran jöttek zenészek – magyarok, spanyolok, olaszok –, akik náluk szálltak meg.
S hogy mit hoz a jövő? Miquču erről csak annyit mond, hogy improvizációban utazik, s annyit tud, hogy kikkel dolgozik 2013-ig. Ez a terv már készen van.