Iustitia sarujában (9. rész)

Mifelé tartunk a télből, még akkor is így van ez, ha az öreg makk ász néha megrázza szakállát, és kiadós havat terít világunkra. Idősebbek, a régi szép időkre emlékezve emlegetjük, az volt ám az igazi. De az idén még vonat is elakadt, s a nyílt pályán vesztegelve másnap tudták csak kiszabadítani a hó fogságából. Akár az 1950–60-as években, és egyre inkább az az érzése az embernek, hogy az események ismétlődnek. Akkor fordult elő, hogy a pervesztes a pulpitushoz lépve öklével verte az asztalt, mondván: „Bíró elvtárs, magát a nép ültette ide, aztán nem tesz igazságot, megyek a pártbizottságra panaszt tenni!”
Arról, hogy mostanra a helyzet miként változott, engedtessék meg pár gondolat a sokat emlegetett jogállamiság jegyében, a biztonság kérdésében, ami a címben említett vásott saruban járókat illeti. A közelmúltban, ha a bíróságok működése szóba került, legyen az írott, avagy elektronikus média, kiemelt kérdésként szerepelt a nyilvánosság, utalva, hogy e téren nincs minden rendben. Mintha a bíróságok nem tennének meg minden elvárhatót, hogy a polgárok a sajtón keresztül ellenőrizhessék az igazságszolgáltatást.
Nem először írom le: a bírói működés és a döntések nyilvánossága közügy, a jogállamiság egyik alappillére. Csak azért nem mondom, hogy a demokráciáé, mert volt Magyarországon népi demokrácia is – mint tudjuk –, ami minden volt, csak nem demokrácia, és a néphez sem volt köze. Tudom, hogy az újságíró-társadalom alapvető kötelessége és joga a tudósítás, ami egyben a munkája, megélhetése, és ez csak akkor lehetséges, ha megfelelő információkhoz jutnak.
A közvélemény ellenőrző szerepével azért óvatosabban lennék. A közvélemény, egyesek szerint a nép hangja, mint tudjuk, befolyásolható. Nem akarok történelmi példákra hivatkozni. Tán elég egy utalás Madách Az ember tragédiája görög színére, amikor a hazatérő győztes Miltiadész királyt a kezdetben ünneplő tömeg a „demagógok” hatására a vesztőhelyre vitte. Elemezhetném az elhíresült sárvári emberölési ügyet, ami többször megjárta a magyar igazságügyi fórumokat, aztán a strasbourgi emberi jogi bíróságot is, ahol megerősítették a döntést. Mégis, az elítélt börtönbüntetés utáni szabadulása médiaesemény lett. A közszolgálati rádió műsorvezetője a helyszínre kapcsolva lelkesen arról érdeklődött, hogy fogadta-e a börtönkapun kilépő elítéltet tömeg. Voltak-e transzparensek, meg akarták-e szorítani a kezét? Azt hittem, nem jól hallok. De mivel többször adásba került, megnyugodhattam, hogy legalább a fülem rendben van. Ugyanakkor belátom, ha a bíróságok működése, a bírói ítéletek nem találkoznak a többségi társadalom egyetértésével, akkor nem a társadalomban van a hiba.
Nincs olyan interjú, amelyben ne kerülne szóba a tárgyalótermek bekamerázása. Amikor az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnöke el ne mondaná: a lehető legteljesebb tájékoztatás, de semmi szórakoztatás. A tárgyalókban emberi sorsok intéződnek, joggal várják el az érintettek, hogy minden zavartalanul történjen. Mégis újra és újra szóba kerül a kamerázás, mintha ez volna az egyik legsarkalatosabb pontja a magyar igazságszolgáltatásnak.
A biztonsági kérdések kevésbé lépik át az ingerküszöböt. Pedig alapvető társadalmi érdek, hogy a bíróságok zavartalanul végezhessék munkájukat. Ebbe nem csak az foglaltatik, hogy a tárgyalótermekben és a folyosókon rend legyen, a megidézetteknek és a hallgatóságnak ne kelljen egymástól félnie. Ebbe legalább olyan hangsúlylyal tartozik, hogy a bírónak se kelljen tartani senkitől, és döntését csak a törvényeknek alávetve, szabadon, a lelkiismerete szerint hozhassa meg. A bírósági szervezeti törvény az alkotmányon alapulva részletesen tartalmazza azokat az alapelveket, amelyek ezt biztosítani hivatottak. Nincs hely részletezni, csak megemlíteni, hogy a bíró ítélkezésében nem utasítható, mentelmi joga van, hivatalából az alkalmatlanság kivételével elmozdíthatatlan, és így tovább. Ez mind szép, és illendő, mondhatnánk. Csakhogy Goethe Faustjából idézve tudjuk: „Fakó minden teória, csak az élet aranyló fája zöld.”
Tanulságos lenne egy dolgozatban kifejteni, hogy 1997 óta, amint megvalósult a bíróságok szervezeti függetlensége, a másik két hatalmi ág, nevezetesen a törvényhozói-parlamenti és a végrehajtói-kormányzati megtett-e mindent a harmadik hatalmi ág, a bírói védelmében. Illetve maga, ezen harmadik, élt-e az érdekérvényesítés lehetőségével, szakmai állásfoglalásaival önmaga védelmében.
Nem kétségbe vonva az Alkotmánybíróság határozatait, azért meg kell említeni: nem segített a bírák védelmén, hogy a közvádra üldözendő bűncselekmények közül a megsértésüket mellőzték. A mocskolódó kijelentések, levelek nem kíméltek bennünket, és nem csak a műveletlenek részéről. A bírók meghatározó többsége nem élt a magánvád lehetőségével, egyszerűen tudomásul vette, hogy ez ezután is hozzátartozik munkájához. De seperjünk a magunk háza táján. Például a bíró a bizonyítási eljárás után meghozta az ítéletet. Az egyik fél a dolog természetéből adódóan vesztes lett, és ebbe nem belenyugodva megfellebbezte. A másodfokú bíróság, felülbírálva az ügyet, a döntést helyesnek találta és helybenhagyta, így az jogerős lett. A pervesztest ez sem győzte meg, és a Legfelsőbb Bírósághoz fordulva felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A legmagasabb bírói fórum is megállapította, hogy helyesek a bírósági döntések, és a kérelmet elutasította. Úgy gondolnánk, ezzel az ügy lezárult.
Nem zárult le. A pervesztes az első fokon ítéletet hozó bírót (de előfordult már az is, hogy a fellebbviteli bíróságot is) egy lendülettel beperelte államigazgatási jogkörben okozott kárért; most már rajtuk követelve, amit a perben bukott. Az újabb bíróság ezt a kérelmet iktatás után nem utasította el keresetlevél kibocsátása nélkül, hanem kitűzte tárgyalásra, megidézve a bírókat. Tette azért, mert a Legfelsőbb Bíróság illetékes kollégiumának, figyelemmel a polgári eljárási törvény 130. §. (1) g) pontjára, az volt az álláspontja, hogy csak az eljárás lefolytatása után lehet ezen újabb ügyet lezárni.
Vannak közismert pereskedők, akik bírákat, egész megyéket jelentenek fel elnököstül a fogalmazóig, még jó, ha csak elfogultságra hivatkozással, és ezekkel érdemben foglalkozni kell. Amennyiben ez mentális okra vezethető vissza, megértjük. Volt, van és lesz ilyen. De amikor a vádlott a büntetőügyét tárgyaló bíróval kerül szembe, aki azért indított polgári pert „lelki terror és emberi méltóság megsértése” miatt, mert a bíró ismertette az erkölcsi bizonyítványát – ami egyébként kötelessége –, az már kevésbé van rendben, hogy ezért a bíró ellen per indulhasson.
Az ügyvédi tevékenység fontossága elismert. A védelem alapvető emberi jog, és mindenkinek kijár függetlenül attól, hogy mit rónak terhére. Nem lenne elegáns, ha itt és most az igazságszolgáltatás egyik társszervének működését elemezném. De azért engedtessék megjegyezni az alábbiakat: nem csak a pervesztes, jogi etikában járatlan pereli be az eljáró bírót. Esetemben is nemegyszer előfordult, hogy ügyvéd is. Mint legutóbb azért, mert elvesztette polgári perét. Fizetési meghagyást bocsátatott ki a megyei bíróság elnöke ellen – akinek egyébként semmi köze nem volt az ügyhöz –, a terhére megítélt perköltség összegéig. Na már most, a megye bírái elfogultságot jelentettek be, mert elöljárójuk ügyét nem intézhetik. Ezért felterjesztik az ügyet az ítélőtáblához, amelyik majd kijelöl egy másik megyét, s ott folytatódik. Ellentmondás, perré alakulás, idézés, tárgyalás: nem kell ahhoz jogtudornak lenni, hogy teljesen felesleges az egész. Mégis. Az ügyvédnek elégtétel kell.
Amikor biztonságról, zavartalan munkavégzésről beszélünk, ezen körülményeket meg se említjük. Álláspontom szerint ezek rendellenességek és visszaélések. A bíróságok, legyenek akármilyen függetlenek, hatáskörükben megoldani nem tudják. A törvényhozáshoz viszont politikai akarat szükséges. Nem mondhatni, hogy a képviselők eddig különösebb figyelmet fordítottak volna ránk. Hogy mennyire nem, elég itt arra utalnom, hogy a három ítélőtábla mellé felállított további kettővel munkaterhi aránytalanság alakult ki. A korábban a Pécsi Ítélőtábla illetékessége alá tartozó Zala megyét, nem tudni, melyik lobbi hatására, az újonnan alakult Győri Ítélőtábla alá helyezték. Ezzel Győrben eltúlzott lett a munkateher, Pécsett viszont, különösen büntető ügyszakban, maradtak tartalékok. Mindenki egyetértett, az érintett régiók bírósági vezetői, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, még a miniszter is, hogy Zalának vissza kell térni a történelmi régiójába. Ám a mai napig nem terjesztették elő az Országgyűléshez. Ki érti ezt?
Ezek után abban reménykedni, ha nem következik be alapvető változás, hogy a szervezetet illető kétharmados törvények módosítását el lehet érni, enyhén szólva naivitás. Azt már meg sem említem, hogy a bírói életpálya, s ennek következtében a jövedelmi helyzetünk, nyugdíjkérdésünk hol tart, mert még valamelyik kolduló rend álcázott tagjának hisznek, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon, annyit emlegettem már.
Többen fejezték ki aggályukat, amiért a rendőrséget az igazságügy-miniszter alá rendelve létrehozták az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumot. Ugyanis összeférhetetlennek tartották a két terület egyszemélyi irányítását. Továbbá nyolc éve, amióta az egyik politikai oldal kormányozza az országot, öt igazságügy-miniszter váltotta egymást. Ez sem szolgálta a stabilitást.
A jogalkotás minisztériumi feladat. Az új polgári törvénykönyvvel kapcsolatos fenntartások, a büntetőeljárási és polgári perrendtartások hatálybaléptetési kifogások, fogalmazta meg a köztársasági elnök, mondta el a Legfelsőbb Bíróság elnöke a bírói kar nevében, de süket fülekre találtak. Normális dolog, hogy a büntetőjárás részleteiben, tizenkét különböző időpontban lép hatályba? Amikor a bírónak azon kell törni a fejét, hogy tulajdonképpen mi a hatályos jog?
Az OIT-nak mint a legmagasabb, bíróságokat irányító testületnek semmi köze a politikához. Mégis azzal, hogy az aktuális kormányzat és a parlamenti bizottságok tagjai hivatalból részesei, óhatatlanul jelen van. A tagok a kormány érdekeit képviselték. Ez volt a dolguk. A jelenlegit megelőző miniszterig politizálás az OIT-ban nem volt. De mikor a miniszter jelen volt, ez megváltozott. Elég csak az akkori miniszterelnök bíróságok és ügyészségek elleni kirohanásait követő megnyilatkozására emlékezni. Illetve bírósági vezető fegyelmi ügyére utalni, mert véleményét egy riport során el merte mondani. Ez már a múlté, de ez is a biztonságunkhoz tartozik.
A közállapotokat tekintve joggal vetődhet fel a kérdés: no de ki az, aki mindentől védve van? A szűk pár ezer kivételével hol az anyagi biztonság? Amikor a tízmilliós országban több mint hárommilliónyian élnek a megélhetési minimum közelében? Nem egy esetben a puszta lét is veszélyeztetve van, olyan esetek fordultak elő, amik korábban sosem, elég a sorozatgyilkosságra utalni.
Elemi erővel fogalmazódik meg a társadalom részéről nem csak a politikai felelősség kérdése azokkal szemben, akik okozói lehetnek a jelenlegi állapotoknak. Ha a kampány állításait hallgatom, mintha nem egy országban élnénk. Csakhogy itt élek, és nem szeretnék – mivel az nekem tilos – a politizálás ingoványos talajára tévedni, a vélemény szabadságára hivatkozva. Nagyon keskeny palló ez, mély szakadék felett kell átjutni a másik oldalra. Az igazságszolgáltatási szervekre, rendőrségre, ügyészségre, bíróságokra nehéz idők várnak. De az ügyek a bíróságokon fognak eldőlni, befejeződni; mindez csak a törvények és a bírói függetlenség tiszteletben tartásával történhet. Ennek a bíróságok akkor tudnak megfelelni, ha a tárgyi, személyi és anyagi feltételeikben a biztonságot megteremtették. Ez pedig állami feladat.
Tavaszodik. Ez lelkünkben is ránk férne. Az idő múlásával, ősz hajszálaink gyarapodásával is hinnünk kell, hogy a kikelet részesei vagyunk. Rajtunk is múlik, legyen akármilyen használatos is lábbelink, hisz évszázadok óta hordjuk, nekünk ebben kell az utunkat járni.

A szerző megyei bírósági elnök