(ki a letéteményes )

Én nem tudom, világosan kiderült-e eddigi megnyilvánulásaimból, hogy találkozásaim és beszélgetéseim Antall Józseffel mély nyomot hagytak bennem, s ha valaki, ő tökéletesen fedte egy új korszak magyar konzervatív–liberális politikusával kapcsolatos elképzeléseimet. Megtisztelt bizalmával. Több levelét is őrzöm, amelyben biztosított e bizalom töretlenségéről. Mindig úgy éreztem, hogy nézeteivel, morális felfogásával, mondhatni egész lényével, humorával, érzékenységével, intellektusával „fogva tart”. Szeretetem iránta több volt a nagyrabecsülésnél.
Most döbbenten hallgattam Herényi Károlyt, aki Boross Péter MDF-ből való kilépése után közölte: a mai MDF az antalli örökség letéteményese. Herényivel a 90-es évek kezdetétől hosszú ideig jó viszonyban voltam, tehetségesnek és rokonszenvesnek találtam mint a fórum szóvivőjét. Annak idején nem látszott nagyra törőnek, sőt arra esélyesnek sem. Szerényen meghúzódott Lezsák Sándor árnyékában vagy fényében. Valószínűleg az iszákjában rejtőző marsallbotról csak ő maga tudott. Mondhatom, hogy csalódtam benne? Aligha. Azt a mértéket nem ütötte meg. Csalódás helyett inkább csodálkozást érzek.
Számomra a rendszerváltozást követő években, egészen a miniszterelnök haláláig az Antall József által vezetett MDF volt a pártok közül a legelviselhetőbb, bár Csurka szakdolgozata rádöbbentett a fórumban lévő eszmei zagyvaságra és bornírtságra, majd számos politikusának képtelenségére. Később Szabó Iván borzalmas tagságról beszélt, miközben a hal fejével kapcsolatos alapismérvről megfeledkezett. Gondolom, nem árulok el vele titkot, ha elmondom: Antall József sem volt elragadtatva az akkori MDF-es elit egy részének tehetségétől és világlátásától.
Boross Péterrel is többször találkoztam. Kedveltem ironizáló stílusát, rokonszenvemet fokozta, hogy úgymond Antall Józsefhez közel állt. Neki pontosan tudnia kellett és kell, mit gondolt a miniszterelnök az SZDSZ és az MDF korifeusairól. Ezért elámultam, amikor Dávid Ibolyával együtt, az antalli örökség fényében, mintegy rükvercben elindult a szocialistákhoz vezető úton. Becsületére legyen mondva, időben megállt, s ezt úriember módon tette, nem sározta be sem a pártot, sem egykori kreatúráját, az önjáróvá vált elnök asszonyt. Viszont Debreczeni József, tán Marosán szellemében, nyilván azt vallja, hogy „az úton végig kell menni”. Így aztán Gyurcsány keblére hullt, s lám, a magyar közélet ismert figurája lett azonmód. Vitányi Ivánnal és Bajnai Gordonnal imént a köztársaság megmentésére vállalkozott, miután szánalmas hátraszaltóval fordult Orbán Viktor ellen. Ő, akit Antall József idején, Csurka eltávolítását kiegyensúlyozandó, kizártak az MDF-ből, felettébb jól mutat Dávid és Herényi között Gyurcsány-kerubként, az örökség-letéteményes fórum képviselőjelöltjeként. Az évek közben elvették gyermeki ártatlanságát. Rajta nem csak csodálkozom. Tőle meg vagyok döbbenve. S legnagyobb emberismereti csődömnek tekintem, mivelhogy valamikor kifejezetten szerettem.
Fogalmam sincs, helyénvaló-e, vagy netán kevélységre utal az a bennem lévő érzés, hogy miközben annyi minden megváltozott körülöttem, az én világnézetem állandó maradt. Ezzel persze nem tudtam befolyásolni a történéseket. Viszont azt remélem, hogy a most következő változások Magyarország javát szolgálják majd oly módon, amivel egyetértek. Nem féltem sem a demokráciát, sem a harmadik köztársaságot. Hogy ez bűnömül róható-e fel, én nem tudom…