Korszakzáró értékelés

Haitin olykor győz az igazság. Amikor Haitin győz az igazság, az úgy megy végbe, hogy a tömegesen fosztogatók meglincselik a magányos tolvajt. Miután meglincselték, a lábánál fogva végigvonszolják az utcán, majd felgyújtják. Olasz földön is egyszer győzött az igazság. Akkor a duce lógott fejjel lefelé felakasztva. De Budapesten is lógtak már érett ávósok a fáról. Jogállamban persze az igazságérzet sohasem ítélkezhet közvetlenül. Az igazságszolgáltatást a szívtől távoli tájakra kell – mint iparágat – kihelyezni. Bíróság, ügyészség. Bizony, bizony, az önbíráskodás tilos, nem úgy az önkritika. Elvtársak, gyakoroljunk önkritikát! A kínai kulturális forradalom idején divat volt a szégyentábla. Tisztességben megőszült professzorok sétálgattak Peking főutcáján, korántsem piaci jellegű hirdetőtáblákkal ékítve: „A nép ellensége vagyok”. Rákosiék is szerették az önkritikát, az adóhivatal pedig egyenesen rajong az önellenőrzésért.
Kezdek rádöbbenni, hogy nálam egy ideje önellenőrzés folyik. Zárszámadás. Korszakzárás. Korszakzáró buli? Tavaly kezdődött, éspedig november 14-én. Akkor e lap hasábjain közzétettem, hogy kivonulok a bulvárból. Revízió alá került hét év. Hét szűk vagy hét bő esztendő? Hét szükséges esztendő. Akkor még úgy gondoltam, csak egy celebkarriernek lett vége. Ha kijöttem a bulvárból, majd ott folytathatom, ahol a bulvár előtt abbahagytam. De hol hagytam abba? Melyik is volt az előző pont?
Csak nem a párducketreces természetvédelmi demonstráció 1989-ben? Itt, ennél a pontnál kellene folytatnom, a ketrec rácsai közt? Ide kellene visszatérnem? Menjek „vissza” a ketrecbe? Vagy épp innét kellene végre kijönnöm? A ketrecből? Jó. És ha kijöttem a ketrecből, hova térjek vissza? Melyik a ketrec előtt kínálkozó legközelebbi pont? Csak nem a posztmodern szépirodalom? De hisz épp a posztmodern szépirodalom eredendő érthetetlensége elől menekültem a ketrecbe, a látványba. Mi hát a megoldás? A nem posztmodern szépirodalom? Folytassam ott? Az még rendben volt? Vagy már az sem stimmelt? Első regényem „normálisan megírva” ugyanúgy kilógott a rendszerből, mint a posztmodern ökológiai próféciák, a mozgalmi performance-ok és a celebcirkuszok? Melyik az utolsó egyezményes, közérthető és sikeres pont az életemben, ahová visszatérhetek? És ahonnét most újból kiindulhatok? 1967-ig menjek tán vissza, mikor is első versem megjelent, avagy 1965-ig, amikor is az ábécéskönyvbe girbegurba betűkkel belevéstem a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre válaszolva: író? Vagy korábbra menjek ennél is?
A válasz egyelőre késik az éji homályban, de ha valóban érdekel, megterhelő lelkigyakorlatként előbb el kell játszanom a gondolattal, hátha épp csak annyi vagyok, amennyinek mások szemében látszom, agyában tűnök. A többi hátha nincs is. A többi: néma csönd. Bennem hiába van. Fecseg a felszín, hallgat a mély. A nem kimondott szeretet, az hátha nincs is. A mélység hiába kiált, csak a fülem csöng, mások nem hallják. Minden tiszteletem a közönségé. És ha a közönség soraiban tudják jól? Sebeők? Írt egy regényt, a „Sárkányfog”-at, ennyi. Nem volt rossz, szerettem, most is megvan valahol. Ennyi. Azóta nem is írt szerintem, de azt azért tudom, hogy bement a „majomketrecbe”, aztán meg elpoénkodott a „Való világ”-ban, ennyi. Meg volt valami „gumimacis” nótája. Ennyi. Nem több. És nincs korrekció, mert az ennyi az csakugyan ennyi, nem több. Ezt játsszuk most. A pénztártól való távozás után nincs reklamáció. Nem javíthatom át a hülye tévedést helyesre, mert a tévedések vígjátéka szent. Ha Sárkányfogra emlékeznek, akkor a regénycím nem Sárkányviadal. Ha majomketrecre emlékeznek, akkor hiába ültem párducketrecben. Ha Való világra emlékeznek, hiába voltam a Big Brother-házban. Ha gumimacira emlékeznek, hiába írtam slágerszöveget a tévémaciról. Nem szabad javítani, de nem azért, mert lehetetlenség, hanem azért, mert ha csak ennyit jelentek a köznek, akkor baj van. Akkor valamit rosszul működtettem. Vétettem a bennem rejlő lehetőség ellen. Mea maxima culpa! Kudarcot vallottam, és ezt jobb beismerni. Talán még nem késő.
Íróként kudarcot vallottam, hisz mindmáig a Sárkányviadal sikere kísért. James Joyce sem örült, amikor azzal jöttek neki, hogy legjobb regényed az Ifjúkori önarckép, ott őrzöm az ágyam fölött. Ha nem az Ulysses számít, az Joyce-nak probléma. Ha nem a Médium, nem a Hisztériumjáték és nem a publicisztikám a legemlékezetesebb, hanem a Sárkányviadal, az meg nekem fáj. Áltathatnám magam persze az ellenkezőjével. Kapaszkodhatnék az elismerő recenziókba, néhány díjba, vagy megharagudhatnék akár a kultúrpolitikára is, de az sehová sem vezet. Bennem van a hiba. Ha ezt beismerem, még juthatok tovább.
Kudarcot vallottam természetvédőként is. Áltathatnám magam persze az ellenkezőjével, az ökológiai tudatformálás nagy sikerével, de az igazság az, hogy egyetlen fát sem sikerült megmentenem a pusztulástól, amit pedig a természetről valójában gondolok, az még nem a közbeszéd része. Ha ezt beismerem, még juthatok tovább.
Celebként sem törtem át új diliknek új hangsúlyaival. Nem voltam eléggé gátlástalan és elég profi. Vérprofi. Mondhatnék mást is, de inkább ezt mondom, mert ha ezt mondom, még juthatok tovább. Énekesként meg összekevertem az eredetiséget a tehetséggel. Igazuk volt azoknak, akik Uhrin Benedekhez hasonlítottak. Mondhatnék persze mást is. Mondhatnám, hogy nem értettek meg, és beszél majd az utókor doktor Bubóról.
Ha menekülni akarsz az önvizsgálat elől, lehetsz meg nem értett zseni. Lehetsz mártír. Tűzoltó, katona és politikai menekült is. Ez a könnyebbik út. A nehezebbik út: szembenézni a fiaskóval.
Magyarország szerintem egyelőre a könnyebbik utat választotta. Nem hajlandó szembenézni saját jelenkori kudarcaival. Menekül az önvizsgálat elől. Úgy hiszi, annak látják még mindig, aminek látták valamikor. Nem veszi észre, hogy minek nézik most. Hogy hová jutott. Hisz ott vannak a kapaszkodók. Régi dicsőségünk. Puskás Öcsi, de mekkora! Csakhogy kapaszkodhatunk a Kodály-módszerbe, ihatunk limonádét Szent-Györgyi módra, hivatkozhatunk a déli harangszóra, Nándorfehérvárra, s hangoztathatjuk váltig, hogy 1956-ban elsőként mi ütöttünk rést a hallgatás falán, ettől a huszonegyedik századi Magyarország még nem lesz érdekes a világnak, és ettől még nekünk sem lesz jottányival sem jobb életünk benne.
Nemzeti lelkiismeret-vizsgálatra, egy nagy nemzeti önszembesítésre van szükség. És annak felismerésére, hogy ahol abbahagytuk, oda nincs visszatérés. Ott, ahol abbahagytuk 2002-ben, 1989-ben, 1956-ban vagy épp 1848-ban, nem folytathatjuk. Egy az egyben semmiképp sem. Szembe kell néznünk kudarcainkkal, majd főnixként újjászületnünk a romokból. Ez az!