Köznapló

Február 19., péntek
Életet adni – ez a két szó foglalkoztat mostanában a legtöbbet. A közhit szerint e boldog dicsőség egyedül az anyáké, ám ennél többről van szó. Ők a kezdet, ők adják a lehetőséget, de a folytatás gyermekeiken múlik. Okkal írta versében Ady (Üzenet egykori iskolámba), hogy „határtalan az élet”, és Chagall sem véletlenül figyelmezteti ifjú pályatársát: ha festménye „nem vibrál”, akkor nincs benne élet, tehát el kell dobni.
Vagyis nem a dolgok élettelenek, hanem azok, akik nap mint nap próbálják tagadni a teremtés lényegét. Kishitűek, másokat szajkóznak, és a tévé előtt ülve abban az illúzióban ringatóznak, hogy amit mutatnak nekik, az maga az élet. Elég volna egyszer a képernyő helyett a tükörbe nézniük, hogy észrevegyék, Piedone bunyóinál nagyobb kaland a maguk élete, csak egy kis hit meg némi bátorság kellene hozzá.
Mire kell a hit? Amire Michelangelónak kellett.
Amikor elkészült a Mózessel, és letette a vésőt, munkáját oly tökéletesnek látta, hogy rákiáltott a szoborra: „Parla!” Beszélj! A kő ugyan nem szólalt meg, a szobor mégsem néma. Elmond ezt-azt, igaz, nem mindenkinek. Az áhítat nélküli tökfejek előtt hallgat, de mit is mondjon az olyannak, aki azt sem tudja, ki volt Mózes, és mit cselekedett.
Mégis hiba volna azt hinni, hogy csak az alkotók képesek életet lehelni valamibe. A Teremtő nem így osztott lapot. E képességgel mindenkit megáldott, más kérdés, ki hogyan használja. Használja-e egyáltalán?
Felhívott a minap egy olvasó. Úgy találta, a múlt szombaton éles hangon szóltam néhány politikusról. Csodálkozott. Tőlem szokatlan ez, mondta. Szeretném további csodálkozásra késztetni, ezért elárulom: a három urat nem tartom politikusnak.
A politika: művészet, ám ők hárman (és a még sokszor hármak) suszterek.
Mégsem ez a legfőbb baj. Hogy akkor mi?
Amit Budapesten majd kétmillió embernek muszáj elszenvednie. A három „politikus” egyike kiölte az életet a gondjaira bízott városból, holott az ellenkezőjére kapott felhatalmazást. Rejtély, miért kapta, hisz elég egy pillantás, s látni, ez az ember képtelen boldog élettérré alakítani a várost. Nincs tűz a szemében, nincs elszántság a lényében, energiát sem sokat sejteni benne. A látszat miatt vett maga mellé valakit, bújtatva, név nélkül, hogy ellássa helyette hivatalát. Mindazt, amit főpolgármesterként neki kellett volna tennie. Hogy jön ez ide? A legtermészetesebb módon.
Életet adni azt is jelenti: feltölteni az egészséges organizmust energiával. Ettől lesz valaki „életrevaló”.
A nyugati civilizáció hangadói kideríthetetlen okból egy ideje próbálják megcsapolni ezt az energiát. Kikezdik legalapvetőbb fajtáját, amelynél nincs nagyobb hajtóerő: a nemi energiát. Igyekezetük hullámai már a magyar Parlament lépcsőit nyaldossák.
Új nevelési programmal rukkolna elő a kormány ősztől. Eszerint már az óvodában vissza kell szorítani a nemi szerepeket. Egy zsíros hajú hölgy a tévében arról magyarázott, miért ne babázhatna egy fiú, ha a gyerekét is ő fogja majd pelenkázni.
A nagy horderejű butaságot fölerősítette az új törvény ápolatlan reklámarca. Ha csupa zsíros hajú aszszony korteskedik mellette, aligha tévedek, hogy a szándék – sokak reménye szerint – elbukik. Okkal tartozom közéjük, én a nőies nőket szeretem, és a férfiként helytálló férfiak pártján állok. A Déli-sark felfedezését inkább bízom Amundsenre, mint a formás és remekül főző Nigellára, s aligha véletlen, hogy egyetlen asszonyt sem találni a próféták között. A delphoi jósdát viszont nők működtették, akiket Nagy Sándor is fölkeresett, pedig nem volt anyámasszony katonája.
Ezt a leosztást próbálják összezavarni. Kik? És minek a nevében?
A fehér ember civilizációja a XX. században több százmillió embert irtott ki, és akik ebben bűnösök, azoknak vérei ma is köztünk buzognak. Nekik kéne hinnünk? Vagy a kultúra szétpusztítóinak, akik szerint nyílt színen kefélni világnézeti jelentéssel bír? Higgyünk a mindenható tudománynak, amelynek legjobbjait az eszmék zászlólengetői fillérekért vásároltak meg népirtó célokra? El akarják hitetni, hogy a klónozás, a génmódosítás vagy a vallások és népek közé húzott falak jó célt szolgálnak, s aki cáfolja ezt, vagy harcol ellene, az terrorista és a haladás ellensége?
Nem, barátaim. Ennyire ne nézzenek bennünket hülyének. S ne higgyék azt sem, hogy olcsón adjuk a bőrünket. A rossz törvényeket (meg azok kierőszakolóit) az élet úgyis elsöpri majd. A nyakkendős halálmadarakat szembesíteni kell az élet erejével, egyedül attól rettennek vissza. Ez nem szólam. Nem álomkergetés. (Indiával hiába próbálkoznak.) Másról van szó. Arról, hogy egyetlen életünk törvényeit nem hagyhatjuk rájuk.
Aki ma ép lélekkel akar élni, a természet törvényeit kell követnie. Isten úgy döntött, hogy tél után tavasz jön, a tavasz után nyár, a rügyből virág lesz, a virágból termés. A fiút férfiideák sarkallják többre, az egészséges lány asszonyként otthont és gyermeket szeretne, mert ez az élet rendje, ez a cáfolhatatlan törvény. Amit az Országgyűlés utolsó napján szavazott meg a leköszönő kormánypárt, hogy ugye az egyik mártíromsága irtóztató, és fejet kell hajtani előtte, míg a másikén át lehet lépni – életellenes, és az idő ki fogja igazítani.
Ha teljes élet tölti be otthonunkat s a várost, ahol lakunk, a művészetet, útjaink irányát és célját, az istenteleneknek nem lesz hatalmuk felettünk.
Hogy ez ilyen egyszerű? Ahol a természet diktál, ott minden egyszerű.

Február 20., szombat
Tormay Cécile könyvét olvasom a kommünről. Hogy ne legyen kétségem, előveszem Wass Albertet. Igen, jól gondoltam. Tormay mondatai erősek, a gróféi néha megbotlanak. Holott régi igazság, hogy a művészetben minden probléma ritmusprobléma. Akinek a mondatait nem tartja erős gerendázat, és azon nincs jó tető, annak könyvét előbb-utóbb kikezdi az idő.
Hogy Tormay munkájában mit tartok fontosnak, meg fogom írni, de ezt az összevetést, mert erre mintha másnak nem volna bátorsága, igenis meg kellett tennem. Hozzátéve, hogy a vöröslő nagylexikon ez ügyben is elvetette a sulykot. Tormayt kihagyta, Wasst pedig bevette.
Politikai döntést hoztak a szerkesztők. Az irodalomban és a művészetben az ilyenféle döntés mindig félrecsúszik. Ezúttal is.

Február 22., hétfő
Pár éve Ferihegyen vártuk barátainkat Kanadából, s nem értettem, miért különülnek el a többiektől az egyik poggyászkezelő pultnál sorakozók. A sor hoszszú volt és lassú – azt mondták, az ott állók Izraelbe készülnek. Ó, ezeknek a fenekükbe is bele fognak nézni, élcelődtem gondolatban.
Gonosz gondolat volt, hisz én is mentem volna szívesen, de hát kihez? Én amúgy is másfelé kódorognék, mint a többség, azt meg nyilván nem szeretik ott. Megkeresném például a Grünfeld Ferencként induló Simcha Yom-Tov házát a Dalia kibucban. Csodás építmény. Róbert László készített róla filmet évekkel ezelőtt. Lacival összeköt bennünket, hogy ő is Weninger Antaltól tanulta mindazt, amit a jógáról tudni érdemes. Felhívtam: ha rálel a filmre, játssza már át, örömet szerezne vele. Persze tudtam, amilyen aranyos fickó, annyira feledékeny, így a műsor azóta is csak az emlékeimben él tovább.
Aztán 2005-ben az Országépítő hozott három oldalt a zsidó építészről – sajnos a halálhírével együtt. Simcha Yom-Tov apámmal egy évben született, s halni is akkor halt, amikor ő. Ez újraélesztette bennem a vágyat, hogy jó volna látni a házát, amelyet Makovecz Imre betonbuborékháznak nevezett és szeretett.
A zsidó építésszel összeköt Karácsony Benő iránti ragaszkodásom is. Mind a ketten kolozsváriak voltak, ám Grünfeld sorsa szerencsésebben alakult, mint kedves írómé. Őt nem Auschwitzba vitte végzete, még idejében hagyta ott a kincses várost. Új hazájában magára talált, bölcs lett, és ez a bölcsesség sok méltó embert vonzott köré.
Számomra mindig fájdalmas felismerés, hogy valakivel barátok lehetnénk, de messze van időben, messze térben, végül jön a hír, hogy már olyan messzire ment, ahová levelet sem írhatok. Vannak páran, akiket így őrzök magamban. Elvetélt lehetőségei ők sokat ígérő reményeknek – ráérős beszélgetések, kölcsönadott könyvek, kiadós séták reményei ezek, s azé a hité, hogy talán mégsem vagyok az, amire úrfi koromban botorul vágytam: „milliók közül egyetlenegy”.
Gyakran hallom ettől-attól, mennyi sok barátja van. Irigységgel elegy sajnálatot érzek, ha valaki ezzel kérkedik. Az én természetem ellenáll az ilyesminek – aki beszélgetni csak kettesben tud, alkalmatlan a társasági életre. Aki pedig alkalmatlan rá, annak hogyan lehetnének tucatszám barátai? Nincs ezzel bajom, hiszen így több figyelem jut a sokat érő „kevesekre”.
Ha találkozom Simcha Yom-Tovval, bizonnyal beszéltünk volna a nőkről. Nem erről vagy arról az asszonyról, férfiembertől ez idegen. Dicséretét zengtük volna a nőknek, már azért is, mert a zsidó építész ugyancsak szerette a lágy íveket.
Ez eszembe juttat egy régi történetet.
Kezdőként sajtótájékoztatóra küldtek, ahol megjelent egy gyönyörű lány, s én a tudósításban teljes bekezdést szenteltem annak a vonalnak, amely a nyakától indult lefelé. Képzeletben végigsimítottam, követve derekának finom ívét, hogy gondolataim ott fejezzék be izgalmas sétájukat, ahonnan a szemem ritkán ereszkedik lejjebb. Asszony volt a szerkesztőm, nemigen értette a leírás „funkcióját”. Semmi köze a bekezdésnek a sajtótájékoztató tárgyához, mondta – valami firlefáncos találmányról volt szó –, de én hevesen érveltem, és az érzéki bekezdést végül nem húzta ki. A tudósítás a lány vonalaival jelent meg, és engem átjárt az amatőrök buta büszkesége.
Simcha Yom-Tov nyolcvankilenc évesen írta az alábbi meghatóan szép sorokat: „A férfias kultúra el akarja felejtetni a nő sorsdöntő szerepét az életünkben. Itt van például a születésnapunk. Nem igaz, hogy én azon a napon születtem, mert kilenc hónappal azelőtt születtem. Amikor a tojás és a férfi magja összetalálkoztak. Mi akkor születünk. Amikor elhagyjuk anyánk testét, visszafelé kellene számolnunk kilenc hónapot, és ez a születésnapunk. Lehet, hogy tévednénk néhány napot, de nem kilenc hónapot. Az a kilenc hónap számunkra sorsdöntő.”
Istenem, de jót beszélgettünk volna!
Ki él még rajta kívül Izraelben, akire így gondolhatnék? Talán van ilyen ember, de aligha tudom meg, ki. Igaz, ő sem tud arról, hogy én vagyok. És hogy itt vagyok.