Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diák, aki a párizsi Sorbonne-on tanult, miközben a később híressé vált Socio Club focicsapatában játszott, amivel megélhetéséről is gondoskodott. Vegyészmérnökként diplomázott a grenoble-i egyetemen, kiváló papíripari szakember, módos polgár lett belőle. 1945 után feleségével és két gyermekével együtt az újvilágban próbáltak szerencsét, és újra vagyonra tettek szert. Házat tartottak fenn New Yorkban és Párizsban, de nyaranta a legjobban a toszkán tengerparton érezték magukat, s életük utolsó évtizedeiben legszívesebben Bécsben éltek. Gyermekeik szüleik anyanyelvén már nem nagyon tudnak, de szívesen gondolnak az óhazára, s szívesen áldoznak azért, hogy annak polgárai is megismerjék a szüleik által létrehozott értékeket.
Egészen eddig tipikus magyar történet Elizabeth és Alexander Kasser (eredeti nevükön Aranyi Erzsébet és Kasza Sándor) élete. Onnan kezdve azonban már egészen különlegesnek tekinthető, hogy 1929 egyik szép napján a párizsi Musée Rodinben nézelődött ez a bizonyos diák, s megakadt a szeme Az örök bálvány eredeti gipszmintáján.
Olyannyira elbűvölte a látvány, hogy bár nem volt egy fillérje sem, bekopogott az igazgatóhoz és rendelt egy példányt a majdan elkészülő bronzöntvényből. Tíz év múlva tudatták vele, hogy megvásárolhat egy példányt. Akkor már lett volna rá pénze, de a háború kitörése miatt az öntést elhalasztották, amikor pedig végre öntötték, nem akadtak a megrendelő nyomára. Így esett meg, hogy csak több mint negyven év elteltével, 1971-ben került a Kasser házaspár gyűjteményébe a mű, amely a fiatal mérnökjelöltet megbabonázta. A házaspár közös szenvedélye olyan gyűjtemény létrejöttét eredményezte, amelyben – ha anyagi lehetőségeik azt nem is engedték, hogy a legjelentősebb műveket szerezzék meg – a XIX–XX. századi művészet legjobbjainak igen kvalitásos alkotásaiból áll.
A műgyűjtemény magját Az örök bálvány alkotója, August Rodin munkái képezik, amelyek közül tíz szerepel a tárlaton, közöttük egy férfitorzó, amely A Pokol kapuja előtanulmányainak mondható, Az örök tavasz, illetve Keresztelő Szent János márványból faragott feje. A plasztikaanyag egyébként is igen erős a gyűjteményben, ami egészen kivételesnek mondható, s jól érzékelteti, hogy a házaspár nem „neveket” gyűjtött, hanem a művek mondandójára figyelt. Vagy épp párbeszédére, mint Rodin Kárhozott asszonyok és a tavaly elhunyt Alfred Hrdlicka Csomók a térben című kisbronzánál.
A plasztikai anyag és az egész gyűjtemény másik csomópontját szintén szobrász, az olasz Marino Marini alkotásai képezik. Vele, akárcsak Henry Moore-ral vagy Jacques Lipchitzcel, személyes barátságot is kötöttek a gyűjtők, akik számára ezek az emberi kapcsolatok nagyon fontosak voltak a mű mélyebb megértése szempontjából is. Lipchitztől három plasztika és egy rajz szerepel a tárlaton, egyik kisbronza Gericault portréját ábrázolja – a szobrász és felesége viszont Amadeo Modigliani egyik rajzán tűnik fel a kiállításon. Épp olyan izgalmas e kapcsolat, mint például az, amelyet Jackson Pollock 1943-as munkája érzékeltet az Ó- és az Újvilág XX. századi művészete között: érződik még rajta Picasso hatása, de már sejlenek az action painting művészetének dimenziói is.
Ez a Pollock-mű egyébként a salzburgi Museum der Moderne Mönchsbergből érkezett Budapestre, mert tartós letétként 2004-től annak állandó kiállításán szerepel. A Kasser–Kasza házaspár mindig is fontosnak tartotta, hogy gyűjteményüket a nagyközönség is láthassa, élvezhesse. Ezért is különlegesen fontos esemény a Magyar Nemzeti Galéria tárlata (kurátor Bellák Gábor). No meg azért is, mert a gyűjtemény létrehozói példamutató módon formálták az együttest, s a művek és alkotók Degas-tól Moholy-Nagy Lászlóig, Courbet-től Van Dongenig, Caldertől Jawlenszkijig nem egyszerűen egymás mellé kerültek, hanem egy teljes egészt alkotva tisztelegnek a művészi, műgyűjtői teremtő erő előtt.
(Földi paradicsom. Magyar Nemzeti Galéria, május 2-ig.)
origo.hu
A mai az utolsó hideg nap, végre jön a felmelegedés
