Mesterházy Attila képes volt gratulációba csomagolva a kétharmad kapujában álló jobboldali középerő ellen beszélni. Még mindig ott tart, hogy neki össze kell mosnia a Fideszt a Jobbikkal, „fasisztákat és Orbán Viktort” együtt emlegetett, egy ország fölháborodását sikerült ezzel kivívnia. Úgy látszik, még nem érezte magát eléggé antipatikusnak
Aki nem használja pontosan a szavakat, annak a fejében is zűr van. Lendvai Ildikó szerint az LMP-nek azt kell meggondolnia, „lehet-e egyszerre szűzen maradni, meg szeretni is”. Szívesen kóborolnék az olvasóval abban a nyelvi-gondolati útvesztőben, amelyről ez a politikailag is zavaros kijelentés tanúskodik. Tanulságos, hogyan öli meg a jelentést a nyelvi finomkodás. A „szeretni” szó ugyanis nem jelent szeretkezést (amely szintén gyönyörű szavunk, nyugodtan lehetett volna használni), és emlékeim szerint szűzen is lehet szeretni, sőt, szeretkezés nélkül is. Ha Lendvainak erről nincsenek élményei, forduljon bizalommal a világirodalomhoz, kincseket fog találni.
De most más a témánk. Arról van szó, hogy szánalmas eredményének tudatában az MSZP most társakat keres. Nem a köztársaság értékeinek védelmében, hanem a Fidesz ellen. Ilyenek a mi elpuhult baloldalijaink: sosem képesek felismerni sem azt, hogy miért, sem azt, hogy mi ellen kell küzdeniük.
Bár az LMP jövője tele van kérdőjelekkel, bejelentése, miszerint nem kér az MSZP-ből, üdvözlendő. Ismerjük el: profi módon, kellemesen hamvas arcokkal kampányoltak. De ha képviselőjelöltjeik közt ott lehet a véresszájú Vári György is (lásd pocskondiázó megnyilvánulását a Tamás Gáspár Miklós levele után kialakult vitában, Magyar Nemzet, 2009. július 25.), akkor ez a párt még sok meglepetést tartogat. Két nappal a választás első fordulója után az Index közölte Vári György levelét, amelyben a szerző nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy nagyon sokan (értsd: a Fidesz-szavazók) „egy szabadságellenes pártot választottak.” Szerinte egyedül az LMP kínál „szabadságpárti alternatívát a Fidesszel és az MSZP-vel szemben”, így aztán „semmi okunk rá, hogy bízzunk bennük”, mármint az LMP-sek a Fideszben, majd hozzáteszi: de „az MSZP-ben sem”. Ez bizony jellegzetesen szélsőséges, a Jobbikra hajazó hangszerelés. Ők szeretik így összemosni az MSZP-t a Fidesszel, függetlenül a két párt alapjaiban különböző karakterétől, és egymástól ég és föld távolságra lévő kormányzati teljesítményeitől. Sokat ártana az új parlamentnek, ha LMP-s színekben folytatódna ez a Vári által képviselt szadeszes tónus. Most még talán kiszűrhetnék szélsőségeseiket. Vezetőik felelősségén, emberi tisztességén nagyon sok múlik. Ha a Vári-félék lesznek hangadók, az LMP is az SZDSZ sorsára jut. Vasárnap este szóvivőjük azon kijelentése, hogy ők „pénz nélkül” valósítottak meg mindent, a Fidesz Vörösmarty téri eredményvárójában harsány derűt váltott ki. Ha ott zömmel tizenévesek lettek volna, ittuk volna minden szavukat.
Biztató, hogy az LMP nem állt le a politika első utcasarkán, s az őket leszólító MSZP-nek ma még nemet mondott, de azért pontosan fogalmazott Mráz Ágoston Sámuel (Magyar Nemzet, április 13.), hogy erre a kis pártra az „eleszdéeszesedés” jelenti a legnagyobb veszélyt. Mindent a jövő dönt el: emlékszünk még jól az SZDSZ antikommunista korszakára, s arra is, hogy a hatalomba kerülés első kísértésére feladták eredeti céljaikat. Az LMP-nek nagyon kell vigyáznia, hogy a belé vetett bizalmat ne játssza el. Vannak erőfeszítéseik, idézzük Schiffer András ironikus nyilatkozatát: „Vicces, hogy azok, akik egy hete még rágalmakkal illettek minket, most velünk akarnak együttműködni a demokrácia megmentése érdekében. Lendvai Ildikó a választások előtt még elveszett szavazatnak nevezte a ránk adott szavazatokat, örülök, hogy most megtalálta.”
Az MSZP tehát négy budapesti körzetben jelöltjeit visszaléptetné az LMP javára. Ez még akkor sem lenne elég a Fidesz esetleges kétharmados többségének megakadályozására, ha az LMP az ajánlkozást elfogadná. De gondoljuk csak végig, mit is akar az MSZP ezzel elérni? Az LMP valamelyest erősödne, de tiszteletre méltó 7 százalékos bejutásán, és parlamenti ellenzéki erején lényegileg nem változtatna az MSZP által kínált alku. Többé-kevésbé levitézlett képviselőket léptetnének vissza, kettejük nevéhez botrányok is fűződnek. (Avarkeszi Dezső, Hatvani Csaba, Bárándy Gergely és Szabó Zoltán.) Meggondolásra érdemes az is, hogy az LMP-szavazók közül, ha úgy hozná a sors, a Fideszt kétszer annyian (!) támogatnák, mint az MSZP-t. (Eszerint Vári György nézeteit még az LMP-ben sem mindenki osztja.) Lendvai Ildikó pártelnök ajánlata sokat elárul az antifasizmusától megittasodott párt hanyatlásáról. Engedtessék meg a közelmúltból egy példát hoznunk. A 2002-es franciaországi választások idején az első fordulóban Jacques Chirac közel 20 százalékkal nyert, mögötte 17 százalékkal a második Le Pen lett, a harmadik helyen végzett Lionel Jospin pedig 16 százalékos eredményével nem jutott be a második fordulóba. A franciáknak volt rá két hetük, hogy a második fordulóig újrarendezzék soraikat. Le Pen ellen tüntetések zajlottak, megérezték az emberek azt a veszélyt, amelyet a Chirac és Le Pen közötti csupán néhány százalék jelentett. És döntöttek. Nem a kis baloldali pártok fogtak össze a konzervatív erők ellen, hogy „ne győzzék túl magukat”. Ők nem Chirac ellen fogtak össze, mert megőrizték minőségérzéküket, tárgyilagosságukat és a köztársaság értékei iránti lojalitásukat. Nem az volt az elsődleges céljuk, mint a mi szerencsétlen, gyűlölködésre trenírozott baloldalijainknak, hogy jól kitoljanak a konzervatívokkal, mert többen szavaztak rájuk, mint a baloldalra. A francia baloldal fölmérte az esélyeket, mérlegelték az egyes politikai erők parlamenti súlyának várható szerepét, végiggondolták alaposan, milyen döntésük miféle következményekkel jár, és ennek alapján határoztak. A második fordulóban Chirac 81,98 százalékot ért el, és ezzel elsöprő győzelmet aratott. Le Pennek meg kellett elégednie 18 százalékkal. A francia baloldal ugyanis nem a magyar baloldal rövidlátó és gyűlölködő politikáját követte. Nálunk Mesterházy Attila képes volt gratulációba csomagolva a kétharmad kapujában álló jobboldali középerő ellen beszélni. Még mindig ott tart, hogy neki össze kell mosnia a Fideszt a Jobbikkal, „fasisztákat és Orbán Viktort” együtt emlegetett, egy ország fölháborodását sikerült ezzel kivívnia. Úgy látszik, még nem érezte magát eléggé antipatikusnak. Bebizonyította, hogy fiatal kora ellenére az MSZP avítt erőinek előretolt bábja, és nem azokhoz tartozik, akiktől a magát szocialistának nevező párt megújulása remélhető. Az MSZP nem képes előítéleteit és nevetséges megbélyegző hajlamait félretenni. Ahogyan a kormányzásra is képtelen volt, mert vagy külső megrendeléseknek engedelmeskedett, vagy ad hoc döntésekkel bombázta az országot, ugyanúgy képtelen a stratégiai döntésekre. Ha az MSZP a „barna veszedelem”-ről nemcsak szónokolna, hanem valóban féltené egy erős jobbra tolódástól az országot, akkor nem igyekezne elborult elméjű Fidesz-ellenességében a Jobbik malmára hajtani a vizet.
Az MSZP-nek nincsen politikai stratégiája, mert 1990-es veresége óta a túlélésre és a zsákmányszerzésre játszott. Ezért képtelenek hosszú távú gondolkodásra. Ahányszor eszmékről beszélnek, mindig kiderül, hogy téveszmék rabságában vannak. 2002-ben Chirac hatalmas győzelmet aratott, és a francia baloldal nem titkolta: inkább átszavazott a konzervatívokra, hogy közösen legyőzzék Le Pent. Pedig nyilván nem Chiracról álmodtak, de saját jelöltjük gyenge eredménye, Jospin veresége fölébresztette önvédelmi reflexeiket. Mert nekik a köztársaság volt fontos, és nem az, hogy gyűlöletben fogant érzéseket juttassanak érvényre.
