Építészettel átitatott művészet

Még szinte be sem zárt Matzon Ákos kiállítása a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, ma este új tárlata nyílik a győri Xántus János Múzeumban. Ráadásul a Munkácsy-díjat is átvehette március 15-én a festőművész, ami újabb alkalom az eddigi pálya összegzésére, s nyilván erőforrás is az újabb alkotásokhoz. A „szakma” elismerése ugyanis ez a díj, márpedig Matzon számára a szakmaiság, a minőség mindig is kulcsszónak számított.

Nem is lehetett volna másként, hiszen első mestere édesapja, Matzon Frigyes szobrászművész volt, akit nemcsak alkotóként, de művészetpedagógusként is számon tartanak ma, évtizedekkel halála után is. Dunaszerdahelyi kiállításán fia is megidézte az Apám emlékére cím alkotásával. Milyen emlékeket őriz róla?
– Mélyen vallásos, gondolkodásában konzervatív, akár azt is lehet mondani, hogy nagyon egyszerű ember volt, akinek egyszer csak csodálkozva kellett észrevennie, hogy karrierje derékba tört. A háború előtt ugyanis minden létező díjat, elismerést megkapott, ennek megfelelően 1948 után szinte teljesen kiiktatták a képzőművészeti életből. Ebből egyszerre két dolog következett. Egyrészt az, hogy bennem látta művészi karrierje folyatását, a másik az, hogy szinte megmagyarázhatatlan módon, minden várható fordulattal szemben az ötvenes évek vége felé a modern művészet felé fordult, és fantasztikus nonfiguratív szobrokat alkotott. Közben kényszerűségből évekig dolgozott egy tervezőirodában, ami teljesen egybevág azzal, ami például Gyarmathy Tihamérral történt vagy másokkal, akik hozzá hasonlóan nem kötöttek kompromisszumot a rezsimmel, s például a bábszínházban festettek díszletet, bábokat, hogy megéljenek.
– A generációk között olykor erős ellentétet keltenek a szülői elvárások. Így kellett legyen a Matzon családban is, hiszen ön művészi helyett mérnöki tanulmányokat folytatott…
– Gyerekként nem szerettem illedelmesen viselkedni, fosszíliáknak látszó idős, csokornyakkendős emberekkel tölteni az estéket és rajzolni. Mihaszna gyerek voltam? Vagy olyan, mint a többi? Építészeti tanulmányaim idején azután én is közel kerültem a modern művészethez, például Kassákéhoz. A művészetre egyébként éppen édesapám halála után találtam rá igazán, létre akartam hozni magam körül egy mikrokörnyezetet, nekiálltam dolgozni. S nem is baj, hogy ez így történt, hiszen mire művészszé váltam, gyakorlatilag megszűnt az a rendszer, amely akadályokat gördíthetett volna elém, a bennem megszületett innovatív gondolatokat nem blokkolhatta semmi. A rendszer ugyanis sok kiváló tehetséget tönkretett, kifullasztott, kiürített, sok emberi drámát okozott. Édesapám a ritka kivételek közé tartozott, ő volt az egyetlen, aki modern művészetet csinált, és nemcsak hogy nem volt kommunista, de nem is alkalmazkodott a rendszerhez.
– Mind a két kiállítás címében szerepel egy szám, a 65-ös, amely Matzon Ákos életkorára utal. Öszszegzésre, új pályaszakasz elindulására készülve hogyan foglalná össze a pálya eddigi tapasztalatait?
– Úgy látom, őrült szerencsém volt ezzel a kései, kívülről indulással. Meg azzal is, hogy nagyon sok művész segített engem, talán azért is, mert nem zavartam igazán a köreiket. Építészettel átitatott művészet az, amit művelek, talán nem is festészet, hanem határterület a kép, a relief és olykor a szobrászat között. Konszolidált helyzetemhez korábban a tanári lét, s most már a nyugdíj biztosít fedezetet. Mára megváltozott a környezet, a kor hangulata. Két alternatíva van. Vagy vált valaki, s nagy a nyomás, hogy ezt tegye a művész, de ennek nagyon nagy veszélyei vannak. Vagy megpróbál továbbmenni a saját útján – én azt hiszem, az utóbbinál maradok. Sok az izgalmas új eszköz, érdekelnek a mozgás, a mű és a néző interaktív kapcsolatának a lehetőségei is, de a művészet egyik legfontosabb feladatának tartom, hogy meg kell maradnia a manufakturális jellegnél, különben a társadalmi értékrendszer zavarai végképp leküzdhetetlenné válnak.
– Épp az értékrendszer zavarai jelentik az egyik fő okát annak, hogy a kortárs művészet légüres térbe került, ami miatt felerősödnek a mecenatúrával, a művészeti élettel, a szervezetekkel kapcsolatos ellentmondások is. Noha azt vallja, hogy a festőnek a festményeivel kell hatást gyakorolnia környezetére, nem hiszi, hogy gondolataival, javaslataival is szerepet kell vállalnia a helyzet megváltoztatásában?
– A mecenatúrának, a polgárság, a középosztály széles köreit jellemző műtárgyvásárlásnak természetesnek kellene lennie, s e tevékenység gyakorlását az álamnak is a legkülönbözőbb eszközökkel kellene támogatnia, akkor alighanem kevesebbet beszélnénk a művészek egzisztenciális gondjairól. Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, a dolgokat az alapjaiknál kezdve, számos ponton egyszerre elindulva kellene megváltoztatni. Meg kellene tanítani a gyerekeket arra, hogyan szocializálódjanak, amiben a családnak és az iskolának külön-külön és együtt is döntő szerepe van. De hát az iskolákban szétverték a művészeti nevelést, a családokat pedig lehetetlen helyzetbe hozták. Az is elromlik, ami kezdetben még megvan, az őszinte, tiszta gyermeki látásmód. Nemrégiben zsűribe hívtak a László Gyula Társaság gyerekrajzpályázatához. Kimagaslóan a legkisebbek, az óvodások voltak a legjobbak, a legidősebbek művei viszont szinte használhatatlanok voltak. Úgy tűnik, mi magunk rontjuk el a gyerekeket, ennek véget kellene vetni. De hogyan? Dezorientált a művészet világa és a közönség is. Ez pedig, ahogyan már Antall József is megmondta, a középosztály sok évtizedes hiányára vezethető viszsza. Ezen a ponton kellene a legjobban erősíteni.