Fecskegyűrű

K Ö N Y V E S H Á Z

A madarak tájékozódása egyike a természet legnagyobb csodáinak. A kakukkfióka, anélkül hogy valaha is találkozott volna valódi szüleivel, a tél jövetelével elindul, és tévedhetetlenül megtalálja az utat afrikai telelőterületei felé. Az útvonalat biztosan nem kényszerű mostohaszüleitől tanulja, hiszen többféle gazdafaj neveli a kakukkfiókákat, és mind más útvonalat követ. Hazánkban a nádirigó és a vörösbegy gondozza őket leggyakrabban. Előbbi messzire repül, és a trópusi Afrikában telel, utóbbi viszont csak a Földközi-tenger térségéig jut el, a kakukk pedig nem törődik ezzel. A telelőhely tehát genetikailag rögzült minden fajnál. Az odavezető út megtalálásában is az öröklött tényezők játsszák a fő szerepet, de a madarak navigálását a csillagok, a tereptárgyak és a Föld mágneses tere is segíti – olvasható a több mint ezer magyar madárgyűrűző és több ezer magyar és külföldi madármegfigyelő évszázados munkájának eredményeit összefoglaló, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakmai segítségével szerkesztett Magyar madárvonulási atlaszban.
A kakukk már a madárvonulás megfigyelésének hajnalán is feltűnik a leírásokban. Arisztotelész az ősszel eltűnő (ma már tudjuk: költöző) madarakról úgy gondolta, hogy más fajokká változnak télire. „Megfigyelése” szerint a kakukkok karvallyá, a rozsdafarkúak pedig vörösbeggyé. E tévhit háttere nyilvánvaló. Míg a kakukkok és a rozsdafarkúak a mai Görögország területét elhagyva Afrikában telelnek, helyüket átveszik az északi, még hidegebb tájakról érkező, gyakran hasonló színezettségű fajok. Az eltűnő fecskékről azt gondolta Arisztotelész, hogy iszapba merülve, dermedt állapotban telelnek, minthogy őszi estéken gyakran látni a füstifecskéket a nádasokba rejtőzni. A ma már gyermetegnek tűnő teória Arisztotelész tekintélyét ismerve nem is olyan meglepő módon a XVIII. századig tartotta magát. Akkor Johann Leonhard Frisch német természettudós vörös pamutfonalat erősített a fecskék lábára, a jelölés pedig tavaszi visszatértükkor is sértetlen volt, így a mocsárelmélet megdőlt.
Az első madárgyűrűző (pontosabban madártáblázó) a hesseni Berka település postamestere lehetett, aki 1880-ban „Reichs-Post-Berka a. W. Germania, den 27./7. 1880, Dette” feliratú réztáblával jelölt egy fehér gólyát, amelyet négy nap múlva már Katalóniában lőttek le. Az események innentől felgyorsultak. A tudományos igényű gyűrűzés atyjának tekintett dán Hans Christian Mortensen 1899-ben kidolgozta a szervezett madárgyűrűzés módszerét. Négy évvel később kezdődtek a rendszeres, tömeges jelölések, 1908-ban pedig hazánkban is (a világon harmadik országként) meggyűrűzték az első befogott madarat. A hazai modern ornitológia Herman Ottó munkásságának köszönhetően bontott szárnyat. 1891-ben nemzetközi madártani kongresszust rendeztek Magyarországon, amelyre készülve Herman országos madármegfigyelő hálózatot épített ki. Az első magyar fémgyűrűket egy budapesti vasárugyárban készítették el öt méretben. A legkisebb fecskegyűrűre a Budapest feliratot, a legnagyobbra az „Ornith. Központ Budapest Hungaria” jelzést vésték. A gyűrűket felhasználva az első évben 27 faj 1064 egyedét jelölték meg.
A madárvonulási atlasz határtalan ismeretanyagával hasznos, sokat forgatott kötete lehet a madarak iránt érdeklődő olvasóknak. Nemcsak a köznapi értelemben költöző madarak leírását, életmódjuk jellemzőit tartalmazza, de a magyarországi tél olyan jellegzetes madarait is, mint például a széncinege. E fajok is vándorolnak ugyanis, ha az időjárási körülmények, élőhelyük elpusztulása és a táplálékhiány rákényszeríti őket.
(Magyar madárvonulási atlasz. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 11 900 forint)