Kane megszabadult a stigmától, amitől az afrikai Maradonának sem sikerült

A szezon kezdete óta futballrajongók milliót foglalkoztatta az a kérdés, hogy az angol válogatott csatár Harry Kane a Bayern München színeiben képes lesz-e megszerezni pályafutása első trófeáját. A német rekordbajnok két fordulóval a szezon vége előtt behozhatatlan előnyre tett szert a címvédő Bayer Leverkusen ellen, így a támadó 16 éves profi karrierje első bajnoki címét ünnepelhette a Bőrnadrágosok mezében. Kane nem az egyetlen klasszis a futballtörténelemben, akinek pályafutása eredményekben szegényesnek mondható.

Harry Kane időtlen időkig várt erre, de végre magasba emelhette pályafutása első trófeáját Fotó: AFP/Michaela Stache

Harry Kane a Tottenham legendája maradt (Fotó: ACTION FOTO SPORT/NurPhoto)

Ott volt például a 2015-ös ligakupa-döntő, amikor az akkor még alakulófélben lévő Pochettino-féle Spurs kikapott a rutinosabb Chelsea-től. Aztán a 2019-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor két hónapos bokasérülés után tért vissza – és sosem tűnt úgy, hogy igazán játékba tudott volna lendülni, miközben a Liverpool 2-0-ra nyert. A 2021-es ligakupa-döntőben megint sérülésből tért vissza – a Manchester City minimális különbséggel nyerte azt az amúgy is vérszegény meccset. A Bayern Münchennél töltött első idényében Kane újra kudarcot vallott: a Xabi Alonso vezette Leverkusen bezsebelte az aranyérmet a német rekordbajnok elől.

Kane a Háromoroszlánosoknál

Kane sokat tett az angol válogatottért a világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon, csak éppen mintha túlságosan megrogyott volna eme tornák végére ahhoz, hogy egyedül befejezze a munkát. Oroszországban elfogyott az ereje, a horvátok elleni elődöntőben már kevésbé volt hatékony. 

A 2020-as Eb-n lassan kezdett, majd a kieséses szakaszban feléledt: óriási gólt szerzett Németország ellen, kettőt Ukrajna ellen, és ő lőtte a győztest a dánok elleni elődöntőben. De az olaszok elleni fináléra megint elfogyott az energiája. 

A 2022-es katari világbajnokságról inkább a kihagyott tizenegyese miatt emlékeznek rá, amivel hosszabbításra menthette volna a meccset Franciaország ellen, nem pedig arról, amelyiket korábban értékesítette.

Harry Kane az angol válogatottban is több gólt szerzett, mégis sokat kritizálják (Fotó: MI NEWS/NurPhoto)

A tavalyi németországi Eb-n is eredményes volt Dánia ellen, de Kane nem tűnt elég élesnek a csoportkörben. 

A csatár továbbjutást érő gólt szerzett Szlovákia ellen a hosszabbításban, és az elődöntőben is betalált Hollandia ellen. 

Ezek olyan eredmények, amelyeket kevés angol játékos ér el, de mit jegyeztek meg Kane-ről a kritikusok a 2024-es Eb kapcsán? Hogy a negyeddöntőben, az elődöntőben és a döntőben is lecserélték, amikor Angliának gólra lett volna szüksége. Az fájhatott neki, hogy a spanyolok elleni finálé 60. percében felmutatták a cseretáblát az ő mezszámával. Főleg azért, mert ezáltal esélye sem volt átírni ezt a történetet. 

Bár a sormintát Kane-nek idén sikerült megtörnie, immár a Bayern München tagjaként, más kiváló labdarúgók hosszú évek óta még mindig sóvárognak egy csapatsiker után.

Klasszisok trófea nélkül

Kane korábbi csapattársa, a dél-ko­reai Szon Hungmin 2017-ben vált a Premier League legeredményesebb ­ázsiai játékosává, egyúttal megelőzte Fernando Torrest is a PL örökranglistáján, de a támadó eddig még nem nyert semmit a londoniakkal, talán az Európa-ligában idén végre a csúcsra érhet. A sebessége mellett Szon óriási előnye az, hogy mindkét lábával nagyszerűen bánik a labdával, és ez az ázsiai játékos apjának volt köszönhető. 

Paul Gascoigne a világ egyik legtehetségesebb középpályásaként vonult be a futballköztudatba, klubszinten azonban soha nem nyert Premier League- vagy BL-trófeát, az angol élkluboknál (Newcastle, Tottenham, Lazio) sem tudott aranyérmet szerezni. 

A német Bernd Schneidert „fehér brazilnak” is becézték a cselezése, passzai és távoli lövései miatt. 

Bernd Schneider a Leverkusen erőssége volt (Fotó: DPA/Federico Gambarini)

A német középpályás ezüstérmet szerzett a 2002-es világbajnokságon Brazília ellen, és tagja volt annak a Bayer Leverkusennek, amely 2001/2002-ben három sorozatban is második lett: a Német Kupában, a Bajnokok Ligájában és a Bundesligában. 

Az „afrikai Maradona” néven is emlegetett nigériai irányító Jay-Jay Okocha a Bayern Münchennél és a PSG-nél is elkápráztatta a nézőket, mégsem került be a kupagyőztesek közé a német és francia klubjával. 

Luigi Di Biagio 31 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban 1998 és 2002 között, és négy évet játszott az AS Románál, illetve az Internél a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején. Az egyik legjobb védekező középpályása volt a generációjának, de klubszinten sosem nyert trófeát. Az Internél Olasz Kupa- és Szuperkupa-ezüstérmes lett 2000-ben, és a milánóiak a második helyen zárták a Serie A-t a Juventus mögött 2003-ban. 

Antonio Di Natale 42 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban, 11 gólt szerzett, és tagja volt annak az Azzurri-csapatnak, amely bejutott a 2012-es Európa-bajnokság döntőjébe. Klubszinten kétszer lett a Serie A gólkirálya, de legjobb éveit az Udinesénél töltötte, és soha nem került igazán közel egy trófeához sem. 2016-ban vonult vissza, miután 227 gólt szerzett 446 mérkőzésen a klub színeiben – igazi klublegenda lett.

Antonio Di Natale a Serie A legveszélyesebb csatára volt hosszú éveken át (Fotó: AFP/Simone Ferraro)

A spanyol Joseba Etxeberria fiatalon rövid ideig játszott a Real Sociedadnál, de visszatért a nevelőegyesületéhez, az Athletic Bilbaóhoz, és egész pályafutását ott töltötte. A 2009-es Király Kupa döntőjében szerepelt, ahol az Athletic 4-1-re kikapott a triplázó Barcelonától. Noha soha nem nyert trófeát, de több mint 500 mérkőzést játszott a baszk klub színeiben, és 53-szoros spanyol válogatott volt: szerepelt az 1998-as világbajnokságon és két Európa-bajnokságon is. 

Miután 2009-ben lejárt a szerződése, pályafutása utolsó évét lényegében fizetés nélkül játszotta végig.

Generációja egyik legemblematikusabb játékosa volt Sócrates, de pályafutása során sem klub-, sem válogatott szinten nem nyert komolyabb trófeát. Valóságos kultuszfigura volt a fejpántjáról, hajviseletéről és a laza hozzáállásáról ismert középpályás, aki saját magát „anti-atlétának” nevezte, dohányzott és szeretett sört inni. Tagja volt az 1982-es legendás brazil válogatottnak, amely stílusa miatt maradt emlékezetes, annak ellenére, hogy nem nyerte meg a világbajnokságot. 

Matt Le Tissier egy elképesztően tehetséges támadó volt, a szebb napokat is látott Southampton szurkolói „Le God”-nak (Az Isten) becézték, és ő hűséggel viszonozta ezt az odaadást, mivel egész pályafutását a klubnál töltötte. 

A csatár elutasította a Chelsea, a Liverpool és a Tottenham ajánlatait, és mindössze nyolc alkalommal szerepelt az angol válogatottban. Sokkal több válogatottságot ért volna el egy nagyobb klubnál, és valószínűleg akkor minimum egy trófeát is nyert volna tizenhat évig tartó profi pályafutása alatt.