A bajor csapat május első szombatján még elszalasztotta a lehetőséget, hogy bebiztosítsa a bajnoki címet, mivel Yussuf Poulsen a hosszabbításban egyenlített az RB Leipzig elleni 3-3-as döntetlen alkalmával . A következő napon viszont a Bayer Leverkusen nem tudta legyőzni a Freiburgot, így a Bayern nyolcpontos előnyre tett szert két fordulóval a szezon vége előtt, amit már nem tudnak behozni a gyógyszergyáriak. Harry Kane önéletrajzában végre nem üres az a rubrika, ahová a trófeák kerülnének. Az angol válogatott csatár 31 évesen, közel 600 klubmérkőzéssel a háta mögött végre bajnoki címet ünnepelt.
Harry Kane a Tottenham legendája
Kane mindössze 11 évesen került a Tottenham Hotspurhöz, noha később a Leyton Orientnél, a Millwallnál, a Norwichnál és a Leicester Citynél is szerepelt kölcsönben, de kétségtelenül a londoni klubnál vált világhírűvé. Már 2011-ben, 18 évesen gólt szerzett az Európa-ligában, 2014-től kezdve pedig már a kontinens legrettegettebb csatárai között emlegették. Kétségtelen, Kane generációjának egyik legnagyobb góllövője, amit az is bizonyít, hogy 2023 tavaszán néhány héten belül megelőzte a Tottenham és az angol válogatott góllövőlistáinak éllovasait is.
A Spurs színeiben szerzett 280 gólja 14-gyel több, mint a londoni klublegenda Jimmy Greavesé volt. Az angol válogatottban elért 71 találata pedig 18-cal múlja felül a Manchester United korábbi csatárának, Wayne Rooneynak a rekordját.
Még akár öt évig is játszhat az angol válogatottban, így elérheti a száz gólt is, azaz megduplázhatja Rooney találatainak a számát. Ezek a számok bizonyítják Kane nagyságát, de nem adják vissza a teljes képet róla.
Kane nem csupán klasszikus kilences, hanem egyben kreatív tízes is – két kiváló játékos egy személyben, aki kimagasló játékintelligenciával, briliáns technikával és finom megoldásokkal dolgozik az ellenfelek kapuja előtt. Mindezek ellenére az angol labdarúgó idáig egyetlen trófeát sem tudott nyerni, bár korábban ez csak csapatszinten volt igaz rá.
Harry Kane egyéni díjai
Az oroszországi világbajnokság gólkirályi címét Kane például hat góllal nyerte meg 2018-ban. Emellett háromszor volt a Premier League gólkirálya, s megkapta az európai Aranycipőt is, amikor első Bundesliga-szezonjában 44 találattal ő lett a leggólerősebb. És akkor még nem is beszéltünk a hónap vagy szezon játékosa díjakról. De egyik csapata sem nyert meg egyetlen sorozatot sem az ő ottléte alatt. Ennek fő oka az, hogy Kane pályafutása első 14 évét vagy kölcsönjátékosként vagy a Tottenhamben töltötte – utóbbi inkább egy törekvő, mintsem egy valódi elit klub, amely évről évre a legnagyobb címekért küzdhet. Közel azért sokszor járt – klubban és válogatottban is –, de kritikusai szerint a legfontosabb pillanatokban hiányzik belőle az az élesség, amelyet kisebb téttel bíró meccseken mindig látunk tőle.
Ott volt például a 2015-ös ligakupa-döntő, amikor az akkor még alakulófélben lévő Pochettino-féle Spurs kikapott a rutinosabb Chelsea-től. Aztán a 2019-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor két hónapos bokasérülés után tért vissza – és sosem tűnt úgy, hogy igazán játékba tudott volna lendülni, miközben a Liverpool 2-0-ra nyert. A 2021-es ligakupa-döntőben megint sérülésből tért vissza – a Manchester City minimális különbséggel nyerte azt az amúgy is vérszegény meccset. A Bayern Münchennél töltött első idényében Kane újra kudarcot vallott: a Xabi Alonso vezette Leverkusen bezsebelte az aranyérmet a német rekordbajnok elől.
Kane a Háromoroszlánosoknál
Kane sokat tett az angol válogatottért a világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon, csak éppen mintha túlságosan megrogyott volna eme tornák végére ahhoz, hogy egyedül befejezze a munkát. Oroszországban elfogyott az ereje, a horvátok elleni elődöntőben már kevésbé volt hatékony.
A 2020-as Eb-n lassan kezdett, majd a kieséses szakaszban feléledt: óriási gólt szerzett Németország ellen, kettőt Ukrajna ellen, és ő lőtte a győztest a dánok elleni elődöntőben. De az olaszok elleni fináléra megint elfogyott az energiája.
A 2022-es katari világbajnokságról inkább a kihagyott tizenegyese miatt emlékeznek rá, amivel hosszabbításra menthette volna a meccset Franciaország ellen, nem pedig arról, amelyiket korábban értékesítette.
A tavalyi németországi Eb-n is eredményes volt Dánia ellen, de Kane nem tűnt elég élesnek a csoportkörben.
A csatár továbbjutást érő gólt szerzett Szlovákia ellen a hosszabbításban, és az elődöntőben is betalált Hollandia ellen.
Ezek olyan eredmények, amelyeket kevés angol játékos ér el, de mit jegyeztek meg Kane-ről a kritikusok a 2024-es Eb kapcsán? Hogy a negyeddöntőben, az elődöntőben és a döntőben is lecserélték, amikor Angliának gólra lett volna szüksége. Az fájhatott neki, hogy a spanyolok elleni finálé 60. percében felmutatták a cseretáblát az ő mezszámával. Főleg azért, mert ezáltal esélye sem volt átírni ezt a történetet.
Bár a sormintát Kane-nek idén sikerült megtörnie, immár a Bayern München tagjaként, más kiváló labdarúgók hosszú évek óta még mindig sóvárognak egy csapatsiker után.
Klasszisok trófea nélkül
Kane korábbi csapattársa, a dél-koreai Szon Hungmin 2017-ben vált a Premier League legeredményesebb ázsiai játékosává, egyúttal megelőzte Fernando Torrest is a PL örökranglistáján, de a támadó eddig még nem nyert semmit a londoniakkal, talán az Európa-ligában idén végre a csúcsra érhet. A sebessége mellett Szon óriási előnye az, hogy mindkét lábával nagyszerűen bánik a labdával, és ez az ázsiai játékos apjának volt köszönhető.
Paul Gascoigne a világ egyik legtehetségesebb középpályásaként vonult be a futballköztudatba, klubszinten azonban soha nem nyert Premier League- vagy BL-trófeát, az angol élkluboknál (Newcastle, Tottenham, Lazio) sem tudott aranyérmet szerezni.
A német Bernd Schneidert „fehér brazilnak” is becézték a cselezése, passzai és távoli lövései miatt.
A német középpályás ezüstérmet szerzett a 2002-es világbajnokságon Brazília ellen, és tagja volt annak a Bayer Leverkusennek, amely 2001/2002-ben három sorozatban is második lett: a Német Kupában, a Bajnokok Ligájában és a Bundesligában.
Az „afrikai Maradona” néven is emlegetett nigériai irányító Jay-Jay Okocha a Bayern Münchennél és a PSG-nél is elkápráztatta a nézőket, mégsem került be a kupagyőztesek közé a német és francia klubjával.
Luigi Di Biagio 31 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban 1998 és 2002 között, és négy évet játszott az AS Románál, illetve az Internél a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején. Az egyik legjobb védekező középpályása volt a generációjának, de klubszinten sosem nyert trófeát. Az Internél Olasz Kupa- és Szuperkupa-ezüstérmes lett 2000-ben, és a milánóiak a második helyen zárták a Serie A-t a Juventus mögött 2003-ban.
Antonio Di Natale 42 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban, 11 gólt szerzett, és tagja volt annak az Azzurri-csapatnak, amely bejutott a 2012-es Európa-bajnokság döntőjébe. Klubszinten kétszer lett a Serie A gólkirálya, de legjobb éveit az Udinesénél töltötte, és soha nem került igazán közel egy trófeához sem. 2016-ban vonult vissza, miután 227 gólt szerzett 446 mérkőzésen a klub színeiben – igazi klublegenda lett.
A spanyol Joseba Etxeberria fiatalon rövid ideig játszott a Real Sociedadnál, de visszatért a nevelőegyesületéhez, az Athletic Bilbaóhoz, és egész pályafutását ott töltötte. A 2009-es Király Kupa döntőjében szerepelt, ahol az Athletic 4-1-re kikapott a triplázó Barcelonától. Noha soha nem nyert trófeát, de több mint 500 mérkőzést játszott a baszk klub színeiben, és 53-szoros spanyol válogatott volt: szerepelt az 1998-as világbajnokságon és két Európa-bajnokságon is.
Miután 2009-ben lejárt a szerződése, pályafutása utolsó évét lényegében fizetés nélkül játszotta végig.
Generációja egyik legemblematikusabb játékosa volt Sócrates, de pályafutása során sem klub-, sem válogatott szinten nem nyert komolyabb trófeát. Valóságos kultuszfigura volt a fejpántjáról, hajviseletéről és a laza hozzáállásáról ismert középpályás, aki saját magát „anti-atlétának” nevezte, dohányzott és szeretett sört inni. Tagja volt az 1982-es legendás brazil válogatottnak, amely stílusa miatt maradt emlékezetes, annak ellenére, hogy nem nyerte meg a világbajnokságot.
Matt Le Tissier egy elképesztően tehetséges támadó volt, a szebb napokat is látott Southampton szurkolói „Le God”-nak (Az Isten) becézték, és ő hűséggel viszonozta ezt az odaadást, mivel egész pályafutását a klubnál töltötte.
A csatár elutasította a Chelsea, a Liverpool és a Tottenham ajánlatait, és mindössze nyolc alkalommal szerepelt az angol válogatottban. Sokkal több válogatottságot ért volna el egy nagyobb klubnál, és valószínűleg akkor minimum egy trófeát is nyert volna tizenhat évig tartó profi pályafutása alatt.
