Kivételezettek

Biros Péter remek képességű vízilabdázó és kiváló sportember. Hétfő óta pedig már-már nemzeti hős is. Pedig e napon meccset sem játszott, csupán bejelentette, hogy előzetes elképzeléseivel szemben mégis megszakítás nélkül vállalja a szereplést a válogatottban.
Évtizedeken át ez volt a természetes. Ma már sokak számára ez a rendkívüli. Hiszen háromszoros olimpiai bajnok társai közül egyesek végleg, mások átmenetileg visszavonulót fújtak, Gera Zoltántól kezdve klasszis kézilabdázókon át klasszisnak erős túlzással sem nevezhető kosarasokig, különböző okokból, másoknak is elegük lett. Végiggürcölték az elmúlt öt-tíz évet, egy normális nyaralásban nem lehetett részük, ráadásul az egyiket megbántották, a másik több pénzt szeretne, a harmadik több időt töltene a családjával, a negyedik egyszerűen csak pihenésre, feltöltődésre vágyik.
Mindegyik indok elfogadható, külön-külön is, hát még együttesen. A szurkolók, a sportbarátok rendre meg is értik. Hogy ne értenék? Hisz ők aztán tényleg holtfáradtak, csalódottak, megbántottak, pénztelenek, szeretetlenek. Nem nyertek olimpiai bajnoki címeket, nem hoztak dicsőséget a hazának, ehelyett az utcán újságot árulnak, ötkor kelnek, zötyögnek villamoson, éjjel tanulnak és fáj a szemük, a fáradtságtól a könnyük kicsordul; nappal dolgukat végzik, gépet vezetnek, hajtják magukat, embert gyógyítanak, gyermeket tanítanak s este fáradtan várják az álmukat. Amikor az LGT nekik írta e dalt, az „átkosban” még a jövedelmük sem csak a tizede, huszada volt az élsportolókénak, megpihenni azonban ugyanannyi esélyük nyílt, mint ma. Semennyi. Majd egyszer, a hajsza végén, nem saját döntés eredményeképpen, ellenben nagyon hosszú időre.
Bajnokaink nagy része soha nem élt így. Ezért nem is tudja, micsoda kegyelem részese, amikor hivatásszerűen azzal foglalkozhat, amivel szeret, amiért szeretik, és bár tagadhatatlan, hogy feladatát roppant magas szinten végzi, azért aránytalanul magasabb szakmai, erkölcsi és anyagi elismerésben részesül, mint a más területen a tökéleteset szintén megkísértő embertársai. Ha például elemzés készülne arról, hogy nemzetközi összevetésben mely tevékenységi formában „dobogós” világszinten a magyar kereset, a vízilabda mellett alig említhetnénk bármit is. Hisz’ pólóból legfeljebb a földkerekség tíz országában lehet megélni, de jól még kevesebben, talán ötben, hatban.
Biros Péter ezért az én szememben nem rendkívüli, hanem ész- és „szívszerű” döntést hozott. Bizonyára tudja, hogy az Eger százszor legyőzheti a Szentest vagy az OSC-t, akár a Partizan Beogradot is (bárcsak egyszer, ma sikerülne), a magyar vízilabdát és a magyar vízilabdást mégis a válogatott emelte oda, ahol van. Így aztán, aki a válogatottságról lemond, annak azzal a hevülettel illene lemondania a vízilabdáról, a kézilabdáról, a kosárlabdáról is. És még csak újságot árulnia, ötkor kelnie, villamoson zötyögnie sem kellene, mert tíz év alatt megkeresheti, ami másnak harminc-negyven évébe telik. A sportolók ezt jobbára persze úgy fogalmazzák meg, tíz év alatt kell megkeresnie, pedig dehogy kell. Ez nem kényszer, vagy kötelesség, hanem egyedi, csupán kivételezetteknek megadatott lehetőség.
Akár a válogatottság.