Ott, ahol élek, a legközelebbi városban nyílt egy szociális bolt. Magyar árukat árulnak magyar gazdáktól, ami nem csak a honfiúi derűnek tesz jót, több szempontból öröm és boldogság. Az eladásra kínált termék friss, nem éretlenül szedték le, hogy aztán világ körüli útra vigyék (a szupermarketekben kapható sárgarépa átlagosan 1500 kilométert zötykölődik, mire az asztalig ér) egy csinos kis szén-dioxid felhőben, így aztán ökológiai lábnyoma egy csecsemőé. Feltehetőleg nem génmanipulált a kicsike, reménység szerint nem maradt neki egy adag DDT a padláson, és még mindig bízvást gondolhatjuk, hogy a Kárpát-medencében gazdagabb a termőtalaj, mint például Kenyában. A közvetítők kiiktatásával pedig nyilván a gazda is jobban jár, mint afrikai kollégája, aki kilencvenöt forintnak megfelelő napibér ellenében látja el a multinacionális cégeket. Az sem baj, hogy a tejtermékek találkoztak már tehénnel és a húskészítmények nem állományjavítók és ízfokozók hozzáadásával nyerték el végső formájukat. Az is jó még egy ilyen szociális boltban, hogy full contact van az eladóval, aki ugyan nem anyagmozgató menedzser, viszont lehet vele beszélgetni és ezért még ki sem rúgják. Mondja is, hogy folyamatosan bővítik a választékot, mert van rá igény, bizonyos árukból, például mangalicazsírból meg alig győzik az utánpótlást. Mire én jólértesültségemet fitogtatva bedobom X. nevét, aki a szomszéd falu határában mangalicázik vidáman és közmegelégedésre. Tőle nem vehetünk, mondja. Miért, kérdezem, veri a disznókat? Azt ugyan nem, válaszolja, csak előbb be kellene iktatnia egy nagyjából tizenötmilliós beruházást és már jöhet is. Hát itt tartunk, még mindig, miközben Toscanába, Provence-ba, Andalúziába milliók tódulnak a világ minden szegletéből, csak úgy, enni egy jót. Sarkozyt lehet nem szeretni, de éppen most pumpál bele a francia mezőgazdaságba, azon belül is a kistermelői szférába egy akkora összeget, mint ide Lacháza. A következő kormánynak itt kell kezdenie „legalul” a gatyába rázást, mindjárt meglenne az egymillió munkahely java. Mert jó a Széchenyi-terv, csak éppen a rászorulók nagy része nincsen hozzá helyzetben. Nagyon jó a Zöldbank, engem is boldogsággal töltene el a tudat, hogy ha lenne megtakarított pénzem, azt nem fegyverkereskedelemre és olajfinomítók építésére használnák, miközben békésen alszom, de kevés. Az áldott emlékezetű háztájit kell azonnal feléleszteni, mert az nonszensz, hogy a falvakban lassan a cocker spániel a legelterjedtebb állat és a falusiak sorban állnak zöldségért és nejlontojásért a bevásárlóközpontok kasszáinál. Segély helyett egy kezdő csirkeszettet és egy darab földet a parlagon heverőkből minden munkaképes embernek, aztán ha megy neki (menni fog) tovább segíteni, hogy a saját szükséglet kielégítése mellett jusson a piacra is, ahol el is adhat anélkül, hogy plafonig csempézné a tyúkólat. Felnőtt emberek vagyunk, majd mi eldöntjük, hogy a „veszélyes” kapirgálóst választjuk vagy a halálgyárit. És akkor a borzalmas körülmények között élő cigányság kitörési lehetőségéről még nem is beszéltünk. Az integráció és a felzárkóztatás nem a pályázati pénzeket eltapsoló tanulmányokban dől el, hanem a terepen. Nem hal kell ide (azt majd kifogjuk), hanem háló.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
